„…ahol a határ elválaszt”. Trianon es következményei a Kárpát-medencében - Nagy Iván Könyvek 11. (Balassagyarmat-Várpalota, 2002)
„TRIANONI NEMZEDÉK” – TERÜLETI VÁLTOZÁSOK ÉS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI MAGYARORSZÁG - Zeidler Miklós: Irredenta kultusz Magyarországon a két háború között
A hivatalos külpolitika reakciói egyszerre mutatták a racionalitás és az irracionalitás jegyeit. Ez megnyilvánult a magyar politikusoknak és diplomatáknak a békeszerződésről és a revízióról vallott felfogásában. Az összeesküvés-elmélet, az áruló nemzetiségek fikciója, a kultúrmissziót teljesítő magyar géniusz mítosza, a történelmi Magyarország idealizálása és az integritás illúziója ugyanúgy jelen volt a magyar diplomácia irányítóinak gondolkodásában, mint a pontos helyzetértékelés és az erre támaszkodó logikus külpolitika-tervezés: a kisállami és kisnemzeti lét, valamint az ebből eredő következmények felismerése, a kedvezőtlen békerendbe történő integrálódás és a széles körű szövetségi kapcsolatok keresése. Ám amiképpen a veszteségbe belenyugodni nem képes magyar szenvedélye át-átütött a diplomata szakszerűségén és hűvös logikáján, úgy járt vissza a teljes revízió kísértete azt követően is, hogy a vezető körökben újra és újra belátták: a Szent István-i Magyarország helyreállítására nincs remény. E kettősség a Horthy-korszak egészében jellemezte a magyar diplomáciát. Ami az ideológiai reakciókat illeti, a tág értelemben vett magyarországi közvélemény - vagy talán inkább közhangulat - nem kényszerült rá, hogy meggyőződését összemérje a realitásokkal, hiszen alapvetően befelé koncentrált; nemigen látott a régi határokon túlra, s még a Kárpát-medencében is főként magára figyelt, a többi nemzetiséget is alig vette észre. Ezért az általános hazai Trianon-ellenesség meglehetősen reflektálatlan volt, jobbára kimerült a teljes tagadásban, a kérdésekre nem racionális, hanem racionalizáló válaszokat adott; más szóval: nem a megfelelő, hanem a maga számára megnyugtató magyarázatot kereste - s találta meg. A vélemények valamelyes differenciálódása, a hamis apológiák elvetése és az illúziókkal való szakítás inkább csak a politika iránt behatóbban érdeklődők felső rétegében jelent meg. Ám azok a véleményformáló csoportok, amelyek eljutottak ugyan e felismerésekig, de továbbra is a Duna-medencei magyar hivatás eszméjét vallották - vagyis lényegében a kormánypárti és többé-kevésbé az ettől jobbra álló irányzatok -, nos, e csoportok a közvélemény felé ez utóbbi gondolatot közvetítették. Ez nagymértékben a rendszer öndefiníciójából következett. Az 1918-1919-es forradalmak a dualizmus nemzetiségpolitikájának, a kommün az egész politikai rendszernek a bírálatával a régi elitet és ideológiát tette meg közvetve, illetve közvetlenül Trianon felelősének. Az ellenforradalom, amely sok szempontból az egykori politikai rendszer restaurációja volt, ezt élesen elutasította - főbűnösnek a forradalmakat kiáltotta ki - saját legitimitását viszont a történelmi Magyarországra alapozta, illetve abból vezette le, ezért annak viszonyait ideális színben tüntette fel. Sőt, legitimitása akkor teljesedhetett volna ki egészen, ha Nagy-Magyarországot fizikai egységében sikerül helyreállítania. A revíziót a kormánypolitika olyan egyértelmű és domináns programmá tette, amely mellett minden más eltörpült, s amely minden alternatívát zárójelbe tett. Megbéklyózta a politikai gondolkodást, megülte a közgondolkodást is, lezárta a perspektíva egy részét. Ilyen vagy olyan formában minden párt hirdette a revíziót, és a kormányzat sikerrel alakította ügy a dolgokat, hogy ez vált a társadalmi konszenzus alapjává, az összekovácsoló erővé. A revíziót követelni Magyarországon mindig legitim és biztonságos volt, ellene felszólalni viszont nem csupán kockázattal járt, hanem kimondottan a nemzetellenesség 69
