„…ahol a határ elválaszt”. Trianon es következményei a Kárpát-medencében - Nagy Iván Könyvek 11. (Balassagyarmat-Várpalota, 2002)

„TRIANONI NEMZEDÉK” – TERÜLETI VÁLTOZÁSOK ÉS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI MAGYARORSZÁG - Gyáni Gábor: Társadalmi struktúrák és szociálpolitikai kihívások a két világháború között

rálja az ugyancsak elmaradott enklávékat. Az általuk felvetett súlyos szociális gondokat egyébként a századfordulón kezdte a magyar politikai elit tudatosítani, ennek volt gyakorlati megnyilvánulása a Darányi Ignác által kezdeményezett s Egán Ede által vezetett hegyvidéki vagy kárpátaljai akció, valamint az úgynevezett székely-akció.

2 A virulens vidéki polgári középosztálynak Trianon után a korábbiaknál is érezhetőbb hiánya viszont kétségkívül gyengítette a nyugatias társadalomfejlődést és a politikai demokratizálási törekvések kibontakozását. Jóllehet a demokratikus politikai kultúra és államélet térfoglalása szempontjából - legalábbis elvileg - a nemzeti homogenizáció Trianonnal egyszeriben megoldott kérdése a múlthoz képest több jóval kecsegtetett. Arra utalok ezzel, hogy a politikai tömegdemokrácia irányába való haladásnak a dualizmus utolsó szakaszában a nemzeti heterogenitás talán a legnagyobb akadálya. Tisza István képviselte, miniszterelnökként legalábbis ő érvényesítette azt a politikai felfogást, amely a magyar politikai elit feltétlen hatalmi kizárólagossági igényeinek rendelte alá a politikai demokratizálás ügyét. Mint Tisza biográfusa, Vermes Gábor megjegyzi: „Ezt a szupremáciát, vélte [Tisza], nem trükkökkel és erőszakos magyarosítással kell fenntartani, hanem a választók magas kvalifikációjával, ami megakadályozza a magyar és nem-magyar demagóg elemek bejutását a parlamentbe." Majd magától Tiszától idézi. „Én a magyar intelligencia vezető szerepében - és csakis ebben - látom biztosítva a nemzeti szupremáciát.. ."

3 Ezek nyomán némi csodálkozással kell konstatálnunk Tisza István napjainkban éledező, kifejezetten politikai megfontolásoktól vezérelt kultuszát. Trianon azonban egy csapásra kikapcsolta a demokratizálás útjában álló akadályok ezen legfontosabbikát, ám ennek ellenére sem következett be áttörés a politikai tömegdemokráciára való áttérésben. Sőt, határozottan úgy tűnik, hogy a magyar politikai elit 1920-at követően sem igazán kívánta követni a korabeli nyugat- és közép-európai mintát. A jelenség okairól történetírásunk sok mindent elmondott már, és ennek során a társadalomtörténeti tényezőket sem mulasztotta el hangsúlyozni. Ez utóbbi kapcsán arra jutott, hogy a Horthy-rendszer elit csoportjai, melyek változó intenzitással, ám a Szálasi hatalomra jutása előtti utolsó pillanatig változatlanul bizalmukkal tüntették ki a mindenkori politikai elitet, már pusztán összetételüknél fogva is inkább a diktatúrának vagy a konzervatív tekintélyuralomnak, s nem a tömegdemokráciának megfelelő hatalmi technika alkalmazására éreztek nagyobb belső késztetést. Hadd emlékeztessek a nemrég elhunyt kiváló történész, Szabó Miklós munkásságára. Szabó sokat tett azért, 2 Szabó Miklós: Új vonások a századforduló magyar konzervatív politikai gondolkodásában. In: uő: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Válogatott tanulmányok. Atlantis, Bp., 1989, 130.; Egán Ede e téren kifejtett tevékenységét részletesen, ugyanakkor nem titkolt apológia jegyében tárgyalja: Gyurácz Ferenc: Nemzeti gondolat és szociálpolitika. Egán Ede és a kárpátaljai akció. Valóság, 1998/2., 32-47.; a székely-akcióról lásd Egyed Ákos: A parasztság Erdélyben a századfordulón. Társadalom- és agrártörténeti áttekintés. Tudományos és Enciklopédiái Könyvkiadó, Bukarest, 1975, 220. 3 Vermes Gábor: Tisza István. Századvég, Bp., 1994, 207. 60