Nagy Iván emlékezete - Nagy Iván Könyvek 6. (Balassagyarmat, 2000)

NAGY IVÁN ÉLETÚTJA - Hausel Sándor: Nagy Iván horpácsi évei (1878-1898)

HAUSEL SÁNDOR szeretet fogalmát is tudtam, hogy elkorcsosodott nálla, de hogy egy ollyan ember iránt háládatlansággal becstelen legyen nem hittem, én velem is megszakadt már a levelezése, bár soha se is lett volna."

46 Csergheő személyesen először 1883. augusztus 2-án látogatott el több napra Horpácsra. A következő év júliusában három, 1885-ben két hetet töltött Nagy Ivánnál, minden bizonnyal a közös munka okán. Végezetül meg kell emlékeznünk olyan kisebb jelentőségű tudományos megnyilatkozásairól, mint a nógrádi településnevek magyarosítása, a megye részvétele a millenniumi kiállításon. A megye településneveinek magyarosítására 1892-ben kérte fel a megye az erre célra kiküldött bizottságot (tagjai voltak: Nagy Iván, Kun Barna, id. Farkas Ferenc, Pintér Sándor, Pajor István, Tihanyi Ferenc, Simko Frigyes, Madách Aladár és Baloghy Dezső). Természetesen az érdemi munkát Nagy Iván végezte a bizottságban, amit sajátkezű javaslata bizonyít, s amivel az év végére készült el. Két szempontra hívta fel a figyelmet. Az egyik, hogy nem lenne helyes idegen hangzású A Nógrádi Lapok és Ho: Nagy Iván 44 évig élt boldog házasságban nejével, született Csató Máriával, kivel együtt minden bút és minden örömet megosztott. Egymás nélkül sehova sem mentek. Balassagyarmatra jóformán minden pénteken bejártak, ha csak a horpácsi, vagy amint Nagy Iván elnevezte, mostohafalvi út járható volt. Ilyenkor az öreg tudós maga, vagy valamelyik múzeumi taggal felbaktatott a Múzeum épületébe, kinyitotta gondosan a könyvtári és régiségtan szobák ajtait, mindent átnézett, rendezgetett, a szobákat kiszellőztette, azután nagy gonddal bezárta az ajtókat s távozott a Selmeczy cukrászdába, hol már a felesége várta. Legutolszor okt. 13-án volt a székvárosban, hol a takarékpénztári tanácsteremben múzeumi igazgatóválasztmányi ülést tartottunk. Nagyon érdeklődött ezen kulturális intézmény iránt, azért jött be akkor is a csúnya esós napon, hogy a lemondott iß. Fáy Albert régiségtárőri tisztség betöltessék s megnyugvással távozott, mert ezt a bizalmi tisztséget jó kezekbe tette le. Már akkor nagyon rosszul nézett ki Nagy Iván, egészen el volt soványodva, szemei beesve, arcán pedig a fades Hypocratika tükröződött vissza. Lelkesülten, de egészen elgyengült hangon intézett beszédet Baltik püspökhöz, a társulat alelnökéhez. Ülés végén görcsösen szorított kezet a jelenvoltakkal, mintha érezte volna, hogy ez az utolsó találkozás, hogy néhány nap múlva megszűnik dobogni a szív, mely annyi szeretettel csüggöt az általa alkotott, fenntartott s anyagilag támogatott Múzeumon, az ő dédelgetett gyermekén. Távozáskor azt mondta: „Aligha látjuk többé egymást!" Néhány nap múlva ezután beküldte utolsó múzeumi tudósítását, mely lapunk múlt számában jelent meg. A határozott és biztos írásvonásokból (Nagy Ivánnak nagyon szép és olvasható írása volt) azt hittük, hogy jobban lett. De ebben fájdalmasan csalódtunk. Utolsó levelét Kanitz gyógyszerészhez írta október 24-én. Ez a levél szó szerint így hangzik: „Tekintetes Kanitz Ödön gyógyszerész úrnak B.gyarmaton Külön posta utalványon küldők 1 Ft 60 krt. Továbbá ide mellékelve az orvosi vényt, kérem azt kétszer elkészíteni és ostyát is küldve, a porokat, valamint a recipét is forduló postával elküldeni. Okt. 24-ik 898. Kiváló tisztelettel Nagy Iván Horpács, út.posta: Nagyoroszi" Nagy Iván azt az elvet tartotta, hogy: „Bene vixit, qui latuit." Nem szerette a tömjénezést. Mikor 1892ben Pajor István 50 évi írói jubileumát ünnepeltük, többen faggattuk őt, hogy mondaná meg, mikor kezdte az írói pályát? „Hohó, abból nem lesz semmi, hogy megjubiláljatok!" Mikor azután átestünk 1897-ben e lapok szerkesztőjének 25 évi jubileumán, melynek rendezéséhez ő maga is készséggel hozzájárult, akkor vallotta be, hogy még 1896-ban átesett az 50 évi írói jubileumon, de csak ugy csendesen kettecskén, a feleségével, senki se tudta. Lapunknak már rég idő óta jó barátja és akarója volt. Cikkeit választékos irállyal és magyar zamattal írta. A tiszta olvasható kéziratra öröm volt ránézni. A kéziratokra mindig rá volt írva, hogy mely sorok milyen betűvel szedendők. Legjobban szerette a cursiv betűt. Borzasztóan mérges volt a sajtóhibákra, ezért többször volt pör közöttük, de pár jóízű levél váltása után szent lett a béke. A kéziratra vastag betűkkel mindig odaírta: „Sajtóhiba ne legyen benne!!!" 146