Puntigán József: Csontváry és Nógrád - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 62. (Salgótarján, 2012)
Kosztka Tivadar – Gács gyógyszerésze a nógrádi közéletben
emlékezett erre: „1919 márciusában, a kommün első napjaiban Csontváry is jelentkezett a szakszervezetben. Megpillantottam különös sovány figuráját, az ing plasztronját és nyakkendőjét helyettesítő kendővel a nyakában, szandállal a lábán. Hozzám fordult, akinek ott némi funkciója volt. Nézze, Lipót - mondotta. - Tudja, hogy a patikám bérbe adtam, annak jövedelméből éltem. De most, hogy is mondjam, államosították. Valami pénzre volna szükségem. Zavarban volt, talán nem akarta bevallani, hogy éhezik, és a kérés különben sem volt szokása. Ekkoriban még nem utaltak ki segélyt a művészeknek, de Csontváryval kivételt tettünk. Előlegeztünk neki a szakszervezeti tagsági díjból egy szerényebb összeget, ami azonban nem sokat jelentett neki, hiszen semmije sem volt."192 Két hónappal később, 1919. május 13-án Csontváry Kosztka Tivadart a budapesti Koch Róbert Kórházba szállították, ahol a 74 689-es kórlapon rögzítették az adatait. Két hónap alatt a testsúlya 57,90 kg-ról 52 kg-ra csökkent, az állapota nem javult.193 Egy korábbi, 1914-es, ugyancsak kórházi kezelést igénylő betegségével kapcsolatban írta Csontváry: „Azután egy kis differencia támadt a testemben, én tudniillik Ázsiában kenyéren és gyümölcsön éltem, s ott minden zsiradékot elvesztettem, sőt még a csontjaimból a velő is elpárolgott, ami az ottani forró éghajlatnak alkalmas volt. De hazakerültem - a kávéházban újra bronchitist szereztem -, jólesett a hideg szobában aludni, de a hideg havazás közeledtét nem bírtam elviselni, megdermedtem, mint télen a napon sütkérező légy - mert csak 45 kiló voltam -, egy napon tehát megállóit az órám, elhagyott az energiám, az új Szent János Kórházba kellett mennem, ahol az orvosok kimondták, hogy elkéstem. Legfönnebb ébresztőket alkalmazhatnak: érvágás, injekció stb., s mindezeket nekem hallanom kellett, mert a szellemi képességem és a szívem még lüktetett. Odaszólok hamarosan az ápolónőnek, kérek forró borogatást a lábamra, de gyorsan, s amikor ez megtörtént, egész nyugodtan megmondtam az orvos uraknak, hogy meg vagyok mentve, a halálnak még nincs itt az ideje. Amire egy rendelőorvos megjegyezte, majd meglátják, ez az ember még hosszú életű lesz. A főorvos is csak akkor lett erről meggyőzve, amikor megtudta, hogy ki mert a halállal kikötni, s kicsoda az a 45 kilós ember, aki tíz napig nem mozdult, nem evett asztalának, ahol barátaival együtt (közöttük a Losoncon is ismert Lechner Ödön építésszel és Szinyei Merse Pállal) gyakran ékelődtek a helyet ugyancsak látogató Csontváryn, és még gyakrabban egymáson. Ezen „ékes" találkozókon született meg a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének ötlete is. 192 Pertorini 1997, 118. p. Eredeti hivatkozás: Hermann Lipót: A művészasztal. Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1958,140. p. 193 Csontváry-dokumentumok /., 220. p., képmelléklet. 61
