Puntigán József: Csontváry és Nógrád - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 62. (Salgótarján, 2012)
Válogatás Kosztka Tivadar sajtócikkeiből és a vele kapcsolatos írásokból
És vannak még más- és másféle gondolkozásúak is, akik egyenkint s együttvéve mind a takarékosság elvét hangoztatják, mint az egyedüli arká- numot a helyzet javítására. Pedig általánosságban véve egynek sincs igaza, s bűnt követ el polgártársával szemben, ha önmagának él, s pusztán a takarékosságot tartja szem előtt, s nem fogyaszt el semmit. Ez nem modern fogalom. Ez visszaesést jelent. Hová jutottunk: mindenki a takarékosságot veszi fel elvül s a minimumra gondol, s úgy okoskodik: még ezt a nadrágot s cipőt elviselhetem, ha foldva is, a nyakkendőt mellőzhetem, a kalapot nem cserélem negyedévenkint, bort, sört nem iszom naponta háromszor, legfeljebb egyszer, a költséges asztalt leszállítom s megélek. Oh, ez az élet! A megélhetés körül forog manapság minden, s különösen erre van utalva mezőgazda közönségünk. De nemzetgazdaságilag véve igaza nincs, s bajt okoz a társadalomnak, az iparnak s kereskedelemnek egyaránt, s mindenkinek, aki napi kenyerére van utalva. Nem a minimum leszorításán, amit takarékosságnak nevezünk, alapszik a nemzet vagyonosodása, hanem a munka fejlesztésén és az időnek értékesítésén. A takarékosság ott, ahol a fogyasztás nem csap át a pazarlásba, ott, ahol a munka nem fajul henyéléssé, ahol a szükség nem fölösleges, nincs helyen: ma a normális életből vonunk el, s ez a zsugoriságra vagy szegénységre vezet, s mint ilyen, megakadályozandó, társadalmilag kerülendő, mert egy állam vagy társadalom belélete függ a fogyasztás mérvétől és mennyiségétől, s ha oly osztálya a társadalomnak, mint a gazdaközönség, visszavonul a piacról, mit jelentsen az? Nem mást, mint a társadalom s az államélet lüktetésének kevesbedését, a hőmérőnek alábbszállását. Tessék az iparosoknak, a kereskedőknek s még azoknak is, kik szellemileg keresik mindennapi kenyerüket, az ellenkezőt bebizonyítani, s tévedésnek nyilvánítani tavaly ilyenkor tett e tárgyra vonatkozó figyelmeztetésemet, mely szerint a hazai iparnak és kereskedelemnek egyedüli biztosítéka a vidéki közönség, vagyis a társadalom zöme, ezt kell nevelni, ezt kell pártolni, istápolni, ezt kell buzdítani munkafejlesztésre s az időnek értékesítésére; mert a föld s a reá fordított munka első helyen áll a nemzetvagyono- sodás terén, utána jön az iparososztály, s csak ezután a kereskedelem. És ha a mezőgazdasággal foglalkozóknak keresetük nincs, amint ez ma nálunk általán is érezhető, akkor az ipar, ha van, pang, a kereskedelem teng vagy szünetel. Hány iparos van már most is hazánkban, ki az országos kiállítástól várt lendületet, s ma csalódva, mesteri levelét szegre akasztva kénytelen vándorbottal napi keresete után indulni, s vissza a külföldhöz fordul. Hány kereskedő kísérlé meg csekély tőkével a szerencsét, mert várt lendületet, forgalmat, s ma a fogyasztás pangása miatt csőd szélén áll, vagy bukásnak néz eléje. 149
