Puntigán József: Csontváry és Nógrád - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 62. (Salgótarján, 2012)

Válogatás Kosztka Tivadar sajtócikkeiből és a vele kapcsolatos írásokból

hez, mely nem javul, s nem hárítható el azzal, ha egypár lóval, egynéhány kézi munkással, itt-ott a háztartásnak redukálásával, a fényűzés s a szükségleteknek elodázásával kevesbíttetik a kiadási rovat; nem javul az állapot, csak tűrhetőbbé tétetik, míg el nem érkezik az idő, s a türelem után a szű- kölködés, az elszegényedés határa.

Van-e közöttünk oly honfitárs, ki saját jövőjének bizonytalansága mellett nyugodtan tekintene hazánk jövőjére? S van-e közöttünk olyan, ki gyermekeinek sorsát szívén nem viselné, s nem küzdene a fenntartás egyszerű módjával szemben a létért?

Tizenöt évvel előbb Magyarországon, a tejjel-mézzel telt hazánkban a létérti küzdelemnek még csak híre volt, s ma nincs társadalmi osztály (még a papokat sem véve ki), s ismerjük mindnyájan Darwinnak e szülöttjét, s küzdünk a mindennapi kenyérért.

Csak tekintsünk szét Magyarországon, s azt fogjuk tapasztalni, hogy csekély kivétellel a földbirtokos vagyonosabb osztályt, különösen Nógrád megyénk gazdaközönségét általán véve a gabona- s gyapjúárak hanyatlása teljesen készületlen helyzetben találta.

Mert vannak emberek, kik bizonyos hirtelen baj s veszély közepette fejüket vesztik s megfutamodnak, vannak olyanok, akik csak nagy nehezen ocsúdnak ki a meglepetésből, és amolyanok is vannak, akik habár a csapástól érintve rögtön felismerik a fenyegető veszélyt s ezzel szemben állást foglalnak el, és végül még oly természetű egyének is vannak, akik bizonyos előre látott veszély ellen óvóintézkedéssel élnek s a baj élét nyesik, s tűrhe- tőbb nemét biztosítják a helyzetnek.

Ez utóbbiak közé a magyar nemzet általán véve hevesebb természeténél fogva nem tartozik.

Mert mit látunk, ha ismét végignézünk mezőgazdáink bevételi s kiadási rovatain?

Azt, hogy a gazda a helyzet súlyával szemben a takarékosság elvéhez fordult, mint olyanhoz, melynek segélyével képesítve érzi magát az egyensúly helyreállítására.

Mármost az egyik szélnek ereszti a cselédjeit, a maga kezével fogja az ekeszarvat, s így okoskodik: amit magam megkeresek, az enyém, nem osztom meg senkivel, habár megvontan és szerényen, a föld biztosítja létemet.

A másik megtartja személyzetét, legföljebb a négy ló helyett egy hátast tart, s ezzel járja be birtokát s buzdítja népét a munkára, ennek a számadásában annyi az igaz, hogy fenntartja tekintélyét, de az év végén üres zsebekkel.

A harmadik bérbe adja földjét s napi kenyerét más foglalkozással is biztosítja, s ez az élelmes gazda azt mondogatja: hadd vesződjék más, elég abból, ha magam megélek.

148