Puntigán József: Csontváry és Nógrád - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 62. (Salgótarján, 2012)
Válogatás Kosztka Tivadar sajtócikkeiből és a vele kapcsolatos írásokból
Most, midőn már szeptemberre kilátásba van helyezve, éspedig az állam nyelvén való oktatással annak megnyitása, nem találunk szavakat a köszönetnyilvánításra, s ismételve kiemeljük az egyént, kinek gyors eljárása szülte e haladást, s ez Miessl Zsigmond plébános úr. Nem ily szerencsés helyzetben van a leányoktatás kilátásba helyezve, amiért is újabban egész tisztelettel felszólalunk. Nevelve a leányokat felvirul a haza! Ez minden nemzetnek, hogy ne mondjam, az egész modern társadalomnak legfőbb elve. Hazánknak nemcsak politikailag, hanem társadalmilag, le egészen az utolsó kunyhóig, a legfontosabb, merem állítani határozottan, egyúttal létkérdése is. A francia, az angol, a német s az olasz azok voltak-e századok előtt, mik most? Nincs ország e világon, de még állam, ma talán már város sem létezik, ahol különböző nyelvű emberek nem laknának, és nincsenek oly kasztok nyelv tekintetében sehol e világon, mint az osztrák-magyar birodalomban, de különösen a nyelv s a vallás sokfélesége hazánkban a legkirívóbb. S miért mindez? Más államokban tudniillik az állam nyelvén való tanítás már a múlt században vette szigorúbb kezdetét, s ezzel a társadalmi osztályok sokfélesége úgy a nyelv, mint a gondolkodásban is egyöntetűséget nyert, miáltal létrejöttek a nemzetek s az erős, hatalmas államok. Nálunk ez most veszi csak kezdetét, s az a sokféle nemzetiség rövid idő alatt éppúgy bele fog olvadni az irányadó állami testbe, éppúgy a sok nyelv a magyar állami nyelvbe, s nem fog megmaradni az utókornak ebből a soknyelvezetű családokból hírmondónak sem más, mint a vallás különbözete, vagyis az imaház. Hogy ez mihamarább elérhető legyen itt nálunk a nagy probléma előtt, s mi nem más, mint az oktatás s mindenekelőtt a leánynevelés. Gondoljunk vissza gyermekkorunkra, az első anyai szóra, és ha gyermekkorunkat oldala mellett tölthettük, nem-e visszhangzik fülünkben a nyelv, az ő figyelmeztetése? S még akkor is, ha már más idegen nemzetnek nyelvét, más állam rendjét s szokásait sajátítottuk is el. Hányán vagyunk ez államban tanultak, kik egyszersmind mívelt anyai nevelésben részesültünk; hiába az ész mí- veltsége a szív nemesbítése nélkül, mert habár tudós is valaki, durva szokásai, vagyis a finom anyai nevelés híjával durva marad az örökké, s megfordítva, finom érzésű, tehát jó házi nevelésű egyén iskolai oktatás nélkül igen nehezen boldogul az élet göröngyös mezején, kell tehát a nőt nevelni, hogy a szegényebb sorsúak, kik a tudományos térnek nagyrészt harcosai, élvezzék azt az előnyt, mely nélkül társadalmi állásuk oly szögletes, oly fűszertelen, oly ferde s rideg. Nincs könnyebb, mint szokásokat, rendet s helyzetet cserélni, s a rosz- szat felejteni a jó helyett; de ám az anyát, az ő nyelvét felejteni igen nehéz, sőt lehetetlen is. Ma az anya fel van mentve az oktatás, a régen dívó peda120
