1948. „Vonatok Északnak és Délnek” A második világháborút követő szlovák–magyar lakosságcsere története és következményei - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 57. (Salgótarján, 2010)

Előzmények és következmények - Magdaléna Paríková: Etnokulturális és társadalmi folyamatok Európában a második világháborút követő migrációk tükrében. A csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény következményei

mert ugyanabba a községbe Magyarország távol eső vidékeiről érkezők kerültek. Bizonyítja ezt a reemigránsok idősebb generációja által megtartott nyelvjárások különbözősége, de a hagyományos népi kultúra és a professzionális orientációk eltérése is. Az Alföldről csaknem kizárólag agrár irányultságú népesség (földművesek - pl. Tótkomlós, Békéscsaba, Kiskőrös), a Dunántúlról viszont vegyes foglalkozású emberek jöttek (pl. Bakonycsernye, Oroszlány). Különbségek mutatkoztak a családi és társadalmi élet formáiban, az étkezési szokásokban, az öltözködésben és egyebekben egyaránt. Bizonyos mértékben a foglalkozási sajátosságok is lassították a szorosabb szociális kapcsolatok felvételét azoknak a községeknek a lakosaival, ahová a re- emigránsokat letelepítették. Lehetetlen volt az adott községekben korábban létező hagyományos érdek-, réteg- vagy gazdasági társulásokhoz való csatlakozás is, mert ezek a háborús események, az eredeti magyar lakosság kitelepítése, valamint a mezőgazdaság gyorsan terjedő kollektivizálása miatt (1950 után) megszűntek. Mindez azt jelentette, hogy ezen a területen sem nyílt lehetőség a reemigránsok gyorsabb integrációjára.

A reemigráns földművesek is erősen rétegzett társadalmat alkottak. Túlnyomó többségük a földművesség alsóbb vagy kevésbé vagyonos rétegéhez, illetve az úgynevezett agrárproletariátushoz (zsellérek, földnélküliek, idénymunkások) tartozott. Csupán kisebb számban voltak köztük vagyonosabb gazdák, akik gond nélkül alkalmazkodtak a dél-szlovákiai termékeny vidékek adottságaihoz.

Sokkal nehezebb volt a beilleszkedés az eredetileg főként ipari tevékenységet folytató emberek számára, akik tapasztalatlanul kezdtek bele a nekik juttatott nagyobb földterületek művelésébe. Ez nemcsak a földmunka ismeretlenségéből, hanem - vagyoni helyzetükből kifolyólag - a gazdaság vezetéséhez nélkülözhetetlen munkaeszközök és az igásállatok hiányából is fakadt.

Az ilyen reemigráns családok, főként az Észak-Magyarországról, Tatabánya környékéről való bányászok szívesen fogadták a munkatoborzókat, és költöztek Szlovákia iparilag fejlettebb vidékeire. A reemigránsok más csoportja számára maradt az agrártermelésre való fokozatos átállás lehetősége. Számíthattak ebben a vagyonosabb földművesek segítségére, akik egyrészt termelői tapasztalataikat, másrészt igásállataikat és munkaeszközeiket adták át nekik. Meg kell említenünk, hogy ezek a helyzetek teremtették meg a szorosabb társadalmi kapcsolatok kialakításának lehetőségét mind a reemigráns csoportokon belül, mind pedig a hazai lakossággal.

A szövetkezetesítést - amelyet a vagyonosabb földművesek elutasítottak - a hazai földművesek (magyarok) alsóbb rétegei és a reemigránsok elfogadták, hiszen az odaítélt termőföldhöz nem olyan volt a viszonyuk, mint amilyet a paraszttársadalom generációkon át kialakult hagyományai rögzítettek. A

109