Salgótarjáni események 1918-1919 - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 53. (Salgótarján, 2007)

Rombolás és fenyegetettség – Bizonytalan hónapok (1919. január 1.–március 21.) - Dokumentumok

A felvidéki magyar lakosság körében már 1918 novemberében mozgalom indult meg a terület Csehszlovákiához csatolása ellen. A Körmöcbányái Magyar Nemzeti Tanács felhívást adott ki, melyben a következőket írják: „Hogy igazunkat az egész világ megismerje, a Wilson elnök által hirdetett önrendelkezési jog legszélesebb értelmében meg akarjuk szólaltatni egész Felsőmagyarország lakosságát. Egy millió tiltakozó aláírást akarunk küldeni egy albumba kötve a békekonferencia asztalára. Ennek az anyagnak kétségkívül igen fontos, talán döntő súlya lesz a béketárgyalásoknál. Hiszen Wilson elnököt sok elhatározására éppen ilyen aláírás-gyűjtemény bíztat. Az aláírások gyűjtését nem hivatalos úton, megbízható egyének végezzék. Ezek egyúttal felvilágosítanák a népet arról, milyen gazdasági veszedelmet jelentene számukra a kihasználó kapitalista cseh uralom, mennyire fenyegetné nyelvüket is a csehek erőszakossága. Elmondanák, hogy az új, szabad Magyarországon mennyivel jobb sors vár rájuk." December végétői a Csallóköz területén, Galánta és Érsekújvár környékén fegyveres ellenállás szervezése indult meg a csehek ellen. Ezt a magyar kormány nem támogatta. Részben, mert még hitt abban, hogy a béketárgyalások alapja a népek önrendelkezési jogának biztosítása lesz. Másrészt pedig azért, mert az ellenállás vezetői között olyan személyek tűntek föl, akik korábban támogatták a háborút. A kormány a fegyveres ellenállást akkor tartotta jogosnak - akkor is vonakodva -, mikor a megállapított demarkációs vonalat átlépték a csehek. Ilyen volt Balassagyarmat esete, ahol a lakosság kezdeményezte a megszálló csapatok elleni fegyveres fellépést január végén. Az I. világháború utáni viszonyok rendezésére és a békekötésre a győztes államok konferenciája 1919 januárjában ült össze Párizsban, feszült légkörben. A győztesek igyekeztek saját befolyásukat erősíteni, elsősorban Közép-Európában és a Balkánon. A II. Internacionálé január végi berni konferenciája a wilsoni elvek elfogadását kérte a békekonferenciától. A magyar részről felszólaló Kunfi Zsigmond, az addigi tapasztalatok alapján, kijelentette: „...az ántánt prédául veti oda Magyarországot a szomszédos államok imperializmusának. ..", és mert „...a magyar kormány tiltakozása teljesen hiábavaló, az angol és francia elvtársakhoz fordulunk segítségért, védelmet kérve tőlük forradalmunk számára." A Magyarországot is érintő kérdésekről először a Román és a jugoszláv Ügyek Bizottsága, majd a Csehszlovák Ügyek Bizottsága tárgyalt február és március folyamán. Utóbbi bizottságban a viták középpontjában a Csallóköz, az Ipolyvölgy és Sátoraljaújhely környékének kérdése volt. Az első a nagyszámú magyar lakosság, az utóbbi kettő pedig a vasúthálózat hovatartozása miatt. A Csallóköz kérdésében az etnikai kérdést, gyenge amerikai ellenvetés után, felülírták a gazdasági és stratégiai szempontok. A másik két esetben viszont csak a gazdasági érdekeket hangsúlyozták. Március végén a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa elé olyan határozatot terjesztettek be, melyben Nógrádra vonatkozóan az Ipoly folyását nevezték meg határnak, mely Losonctól délre kb. 10 km-re délkeletre fordul és Salgótarjántól északra kb. 7 km-re folytatódik kelet felé. (A jegyzőkönyveket közli Ádám Magda - Ormos Mária (szerk.): Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről 1918-1919. Akadémia Kiadó, 1999.) 74