Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

AZ ÉRTEKEZÉS CÉLJA, MÓDSZERTANI VÁZA - A történeti szociolingvisztikai módszer

szélőközösségben, másrészt megvizsgálni, hogy adott variánsok hogyan mutatkoznak meg egyes nyelvekben, beszélőközösségekben, szociális csoportokban és személyek vonatkozásában. A történeti szociolingvisztika legfőbb módszertani feladata így a szinkrón társadalomnyelvészet alapvetéseinek felhasználása a szociális kontextusában meghatározott nyelv rekonstrukciójában. Értekezésem célja a rekonstrukció módszerével kikövetkeztetett nyelvi adatok alapján a XVII. századi Nógrád vármegyei nyelvállapot bemutatása. Az értekezés egyes fejezeteiben egyrészt - a fenti elméletet követve - egy adott történelmi szituáció szociálisan meghatározott nyelvi környezetének a leírására vállalkozom, másrészt annak a „jelenből a múltba való kivetítés" labovi elméletének a megvalósítására, melynek az a lényege, hogy a szinkrón szociolingvisztika alapvetéseit a nyelvtörténet jelenségeinek magyarázatára használjuk. Heinrich Löffler a nyelvet szintén szociális képződményként fogja fel. A saussure-i hagyományokon alapuló nézete szerint az emberi beszéd vizsgálatához a fizikai-fiziológiai jegyeken kívül a beszélőközösségenként eltérő szociális tér is hozzátartozik. Löffler explicit teóriát hirdet, a társadalom és a kommunikációs szituáció tagoltságának figyelembevételét, mely része a mai empirikus szociolingvisztikai gondolkodásnak. Hirdeti, hogy a beszélők szociális körülményei hozzátartoznak létükhöz, így természetszerűleg nyelvhasználatukhoz (Löffler 1988). Arra vállalkozom, hogy a történeti szociolingvisztika körébe tartozó vizsgálati lehetőségeket bővítve a kommunikációs helyzettípus (nyelvi helyzet, szituáció, beszédhelyzet) mint nemrégiben általánossá vált szociolingvisztikai tényező figyelembevételével is megvizsgálja a XVII. századi iratanyagot. Kiss Jenő ezt az újfajta tényezőt tárgyaló tanulmányában jegyzi meg, hogy „...a beszélők élethelyzetek komplexumaiban élik nyelvi életüket..." (Kiss 1999: 285). Történeti vizsgálatomban beszélők helyett a nyelvhasználó, a szöveg írója vagy a lejegyző, scriptor kifejezés a helyénvalóbb, a beszédhelyzet fogalmat is helyesebb kommunikációs helyzetként, nyelvi szituációként meghatározni. Mivel vizsgálatom levéltári iratokból nyeri adatait, ezért a XVII. századi nyelvemlékeket műfajokba rendezve célszerű elemezni. A szociális kontextusa által meghatározott nyelv rekonstrukciójának lehetősége - a történeti vizsgálatok minden formájában - elsősorban az események visszaidézhetőségétől függ - vallja Romaine (1988). Mivel olyan adatokat próbálunk rekonstruálni, amelyek nem közvetlenül elérhetőek, ezért bizonyos értelemben „kreált történelem" ez. A történeti adatokkal való bánásmóddal kapcsolatosan Romaine Labovot idézi, aki alapmódszertani problémának tartja, hogy a történeti nyelvészek adataikat nem ellenőrizhetik, nincs 9