Gréczi-Zsoldos Enikő: Nógrád vármegye nyelve a XVII. században - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 52. (Salgótarján, 2007)

A XVII. SZÁZADI NÓGRÁD MEGYE NYELVE - A források hangtani képe - A magánhangzórendszer jellemzői - A labiális és az illabiális hangviszony - Az ö-vel szembeni illabiális e-zés esetei - A labialitás-illabialitás egyéb esetei (i ~ ö, i ~ ü, e ~ ü)

Néhány nyelvemlékben feltűnik az i ~ ü hangmegfelelés labiális változata: 1653: üdő (Szécsény, közgyűlési jegyzőkönyv), 1677: füzetett (Kiszellő, határjárás), 1692: küs (Alsósztregova, határjárás), 1692: űdőre (Nőtincs, határvita), 1692: füzetese (Horpács, boszorkányper). Szenczi Molnár Albert hol a labiális, hol az illabiális változatot jegyzi le munkáiban: hit ~ hüt, idő ~ üdő, kis ~ küs stb., mindkét alakot helyesnek fogadva el, bár - nem nagy mértékben ugyan, de - az illabiális változat több a szóalakok arányát tekintve. Geleji Katona István nem foglal állást az idő ~ üdő alakok egyikének helyessége illetve helytelensége mellett sem. Komáromi Csipkés György normatívnak tekinti a ti és tü alakokat egyaránt, bár az ilyen párokban inkább a labiális változatot tartja helyesnek. Ebből következően megállapíthatjuk, hogy e korban bizonyos szavakban szinkrónvariánsokként léteznek egymás mellett az z-s és az ü-s alakok, ez utóbbiak a regionális normának megfelelőek. Ezt a megállapítást erősíti Révay Valéria is (Révay 1999b). Pereszlényi Pál grammatikájában néhány szóban tapasztalunk eltérést a maihoz képest, ahol - talán anyanyelvjárásának hatásaként - az z-s forma érvényesül (innep, Filek). Az 1633-34-es parlagosi határvitában és az 1694-es ecsegi jobbágypanaszban találunk illabiális alakokat (Bikkes Erdők; Innepeket, igyünkben), a szövegek írói minden bizonnyal palóc anyanyelvjárásúak. Három közgyűlési jegyzőkönyvi bejegyzésben is találunk z-t tartalmazó szóalakokat w-vel szemben, kettőben csupán a Filek településnévben, egyikben az idvezült szóalakban jelentkezik. Ez a példasor nem meggyőző érv a korabeli élőbeszédet általánosan jellemző illabiális z'-zés mellett. Egyfelől a nyelv változásainak leginkább ellenálló névanyagban való jelentkezése miatt, másfelől azért, mert néhány (pl. az üdvezült ~ idvezült) alakpár - a korabeli nyelvtanokban felsorolt példák mellé sorakozva - szinkrónvariánsként élt a XVII. századi, egységesülés felé törekvő nyelvhasználatban. Révay Valéria ezek közül a labiálisat tartja a kialakult normának megfelelő alakváltozatnak (Révay 1999b). Mindezekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a keleti-északkeleti regionális norma, illetve az alakuló egységesülő nyelv megengedi a ma már nyelvjárási jelenségként élő ü-ző formák használatát, olyannyira, hogy a korban normatívnak ismeri el. Az aszcendens módszerrel való vizsgálat is megerősíti azt a tényt, hogy mivel a palóc nyelvjárásnak nem sajátsága ma sem a labiális w-zés, ráadásul az egyik legillabiálisabb nyelvjárásunk, így a XVII. századi palóc területen keletkezett iratokban sem nyelvjárási vonás az ü-s alakok használata. Ha megvizsgáljuk, hogy mely nyelvemlék tartalmaz labiális alakokat, akkor kiderül, hogy elsősorban a közgyűlési jegyzőkönyvek, a határviták, a bírósági perek, tehát többnyire a tanult deákok által lejegyzett szövegek. Ez az adat is azt erősíti, hogy bizonyosan a regionális norma részei lehettek a labiális alakváltozatok. 61