Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Z. Gy. visszaemlékezése

elosztás területrendezésre meg másféle munkákra. A mi századunk legnagyobbrészt már a mai Csehszlovákia területén dolgozott, az úgynevezett teherpályaudvar mellett. Ott aztán volt egy kis fertőtlenítő hely is, ami már nem akkora volt, mint a lavocsnei, de ilyen funkciót töltött be. Sátoraljaújhelyen legalább már magyar földön voltunk, és legalább emberekkel lehetett beszélni, és mi azt hittük, hogy most már itthon vagyunk, és majdcsak... Jött 1944. augusztus 20. Hogy ne unatkozzunk, a mi századunkat megint kivezényelték a teherpályaudvarra. Ástuk a futóárkokat. MeUettünk csendőrök tanyáztak. Egyszer csak felnéztünk az égre, azt hittük, valami repülőgép. Amikor jobban felnéztünk, akkor aztán láttuk, hogy nem röpcédulákat szóró gépek, hanem Moszkitók meg Liberátorok. No, de úgy képzeld el, hogy ezek a kis gépek állandóan ott keringtek a Liberátorok körül. Persze ma már, ennyi év után nem tudnám megmondani, hogy ezer volt-e vagy ezeregyszáz, azt nem lehet. Ott, ahol mi dolgoztunk, két bof ore (német légvédelmi ágyú) volt fölszerelve. Tudtuk, hogy ha ezekből egyetlen lövés felmegy, akkor ott kő kövön nem marad. Akkor ezek csináltak egy nagy kört a város felett. Ez nem jelentett sose jót. Ha jól emlékszem, ezek dobáltak le röpcédulákat, amiken ez állt: „Kassát nem bántjuk, Sátoraljaújhelyt megváltjuk, Budapestet bosszantjuk." Ez volt rajta magyarul. Na most, a mi tisztelt közcsendőreink, azok úgy gubbasztottak bent ezekben a futóárkokban, meg imádkoztak összetett kézzel. Nem mondom, hogy mi nem féltünk, mert ha ezek ott elkezdenek bombázni, végünk. Na, ez volt Sátoraljaújhely. Aztán a front közeledett, már átjött akkor a Kárpátokon, már megint lehetett az ágyúdörgést hallani. Mindenütt vágták a disznókat meg szedték az almát, szóval formálisan mindenki mindent begyűjtött. Mindenki kaphatott, amit kért, mert azt mondták, hogy ez úgyis elvész. Az október 15-ei proklamáció, az egy vasárnap volt. A másik századot is behozták. A két században voltak barátok, ismerősök, egy faluba, egy városba valók, elmentünk egymást látogatni. Délelőtt elmentünk, mert gyönyörű idő volt, és amikor hazaértünk, a századparancsnokunk azt mondta: Fiúk, mehetnek haza. Egy keretlegény, egy munkaszolgálatos. De nagyon vigyázzanak, mert itt németek vannak. Összeomlott a front. Összeomlott minden. Na most, ezután volt olyan magyar tiszt, aki nem tette le az esküt Szálasinak, de olyan is volt közötte, akik a legkutyábbak voltak hozzánk. Volt ott egy tüzérszázados. Az vezette a századot. Azt mondta: Mondják meg a bajtársaiknak, hogy mindegyiküknél legyen egy-egy fél kenyér, a kis szalonnát, ha kapnak, vagy tudnak szerezni, tegyék bele, és ha piros rakétát látnak, akkor irány a sátorhely. Hát, közben meg is állt a front, meg szétkanyarodtak, úgyhogy aztán október végén bevagoníroztak bennünket. Összeállították a századot és elindítottak bennünket. Nem vonaton, gyalogmenetben! Székesfehérvárra. Hát, az kilométerben nem kis távolság. Elmentünk Szerencs, Miskolc, Gyöngyös, Pásztó mellett. Pásztón nekem volt egy munkatársam, a Sildi, annak kiküldtem egy cédulát. Az iskolában éjszakáztunk, és reggel az egyik bajtársam szólt, hogy keresnek. Akkor kimentem. Érdekes, a templomból kijövő kis öregasszonyokat láttam. A Sildi bejött azzal, hogy hozott nekem kenyeret, szalonnát, és azt mondta, hogy kivisz a szőlőbe, ott van valami kis kunyhója. Én nem mentem. Aztán kisült, hogy nem is volt baj. Mert akik ott maradtak, azokat elpusztították. Hát, megérkeztünk, egész közel Székesfehérvárhoz. Ez 1944 novemberében volt. Október-november. Az erőltetett menetet, amit Radnóti leírt, azt csináltuk mi végig. Volt egy fasiszta századparancsnok-helyettesünk, az később bíróság elé is került. Az biciklivel ment elöl, és nekünk azt a menetet kellett tartani, amit ő. Úgyhogy ha pihenő volt, ha sár volt, ha bármi, beleültünk, mert összeroskadtunk. így ment egészen addig, amíg le nem értünk. Ez közel három hétig tartott. Közel három hétig. Volt úgy is, hogy Balassagyarmaton aludtunk, Szécsényben egy fatelepen. Amire odaértünk Székesfehérvár alá az egész menetnek az volt az úti célja, hogy Székesfehérvár és utána Németország -, Székesfehérváron már olyan harcok voltak, hogy visszavezényelték a századot Esztergomba. Esztergom mellett volt egy, még az első világháborúból visszamaradt tábor. Dorog és Esztergom között volt. Ott voltunk mi egészen decemberig. Közben énvelem mi történt? Mikor Sátoraljaújhelyről eljöttünk, a századorvosunk meglógott. Nekem, mint cserkésznek, volt ilyen vizsgája, életmentő vizsga. Egyik napról a másikra diplomás orvos lettem. Aztán volt egy olyan kor az esztergomi bombaeső után, 304