Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Z. Gy. visszaemlékezése

amikor mint munkaszolgálatost bevittek a kórház­ba. Akkor már a szolnoki, nem a debreceni kór­házba, minden oda volt telepítve. Akkor nem akar­ták elhinni, de kérem, én nem vagyok orvos. Na most, az egész század egy nagy hodályban volt. Egy barakkban. Volt egy kis szalma a'földön, volt egy-két lámpa, ilyen 25-ös lámpa égett. Tőlünk negyvenlépésnyire volt ugyanilyen barakk, abban pedig Arpád-karszalagos fiatalemberek voltak el­szállásolva, akik az aszódi nevelőintézetből kerül­tek ki. Hát, nem volt valami kellemes közelség. Na most aztán, nekünk volt ilyen munka, olyan mun­ka, uszályok kipakolása, és a jött a karácsony. Volt egy fiatalember a törzsből, szécsényi volt, Gold­bergernek vagy Grundbergernek hívták, felvette a kapcsolatot a dorogiakkal, akik azt mondták, hogy baj van, ha menni kell... Volt egy furcsaság. Az esztergomi tábor felett volt barlanglakás, egy komplett falu volt ottan, ahol Horthyék alatt fil­meket vettek föl. Ott voltak ilyen bunkerek is, amik­ben lőszereket tartottak. Karácsony másnapján, reggel, ismerős zajokat hallottam. Már 1919-ben volt egy ilyen tűz a városban. Na most, a trükk az volt, hogy felállították a két századot, az egyik az erőműtől Dorog fele, a másik az erőműtől Eszter­gom fele. Olyan káosz keletkezett, mert a két szá­zad egymással ellentétes irányba indult el. Szét­szóródtunk. Olyan tüzet kaptunk, hogy a sürgöny­póznák, azok égtek. Csodálatos módon úgy szét­szóródott az egész legénység, hogy abból sebesü­lés nem volt. Mi pedig tudtuk, hogy a hegyen le­het éjszakázni. Felmentünk, ott töltöttük az éjsza­kát. Emlékszem rá, az egyik ilyen bunkerben volt valami kis ttízhelyféle, valamelyikünk begyújtott, hát szállt föl a füst. Látható volt a németeknek is meg az oroszoknak is. Reggel beállított két orosz katona. Szabadok lettünk. Ugyanolyan hadifog­lyok voltunk, mint a honvédek. Hadifoglyok bi­zony! Ugyanúgy megkutattak bennünket, mint azokat. Németki jeszty? Fegyver van-e? A véletlen egyik legnagyobb mázlija, hogy mi egy olyan bun­kerben voltunk, amelyik nem teljesen a föld alatt volt. Reggel korán, amikor már világos volt, elin­dultam azoknak a dorogiaknak szólni, akik min­ket a bunkerbe dugtak, hogy itt vannak már az oro­szok. És ahogy mentem ott, az erdőn keresztül, egyszer csak azt vettem észre, hogy a fehér fa meg más fák között félkör alakban ott voltak az oro­szok. Akkor énrajtam már nem katonasapka volt, hanem szegény édesanyámnak volt egy prémgal­lérja, abból juttatott nekem egy kucsmát, az volt a fejemen, és az oroszok azt hitték, hogy közülük való vagyok és nem bántottak. Akkor aztán reggel levittek bennünket Dorogra, ahol csak azt halot­tuk, hogy tankok mentek körbe-körbe. A szilvesz­ter éjszakát egy olyan akolban töltöttük el, aminek nem volt teteje. Azután elvittek bennünket Kecs­kemétre. Az utolsók voltunk, akiket egy orosz szá­zados átkergetett egy tutajfélén a Dunán. Akik utá­nunk át akartak volna jönni, már nem tudtak, mert még nem lehetett rámenni a jégre. Na, mi azután Kecskeméten voltunk vagy két hétig, aztán meg­lógtunk, de újra elkaptak az oroszok. Tizenketten vagy tizenöten voltunk. Szegény Groszman Ernőt, ezt a bajtársamat kinevezték inzsenérnek [mérnök­nek], én voltam a doktor. Egy orosz százados ki­szakított minket ebből a környezetből, énekelni kellett neki, meg durákot kártyázni. Ma sem tudom, miért. A végén azután felhasználtunk egy alkalmat a szökésre. Felkapaszkodtunk egy vonatra Kecs­keméten. Megérkeztünk Szolnokra, Szolnokról jött egy vonat, persze tehervonat, Kisterenyéig. Kiste­renyétől már nem volt vonat, a sínek felszedve, és így kerültem én haza. Haza, hát az azt jelenti, hogy az egész családból egyedül voltam '44-ben. Az első éjszakát egy telje­sen idegen családnál töltöttem, egy kolléganőm férjénél. Itt laktak a Fő utcán. Még az érdekesség­hez tartozik, hogy amikor gyalog jöttünk Kistere­nyéről, akkor itt, az útelágazásnál, ami Balassa­gyarmat felé vezet, megállítottak bennünket egy kis munkára az oroszok. Hát nem így mondták. Mondtam, hogy engem hagyjanak békén, végre 28 hónap után itt vagyunk, közel az otthonunkhoz. Talán valamiképpen belátták és elengedtek. Volt egy bajtársam, akit nem fogadtak be, mert Losonc­nál volt a front, és még nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Hát, ilyen különbözőek az emberek. 305

Next

/
Thumbnails
Contents