Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Z. Gy. visszaemlékezése

megvizsgálták, hogy mit főztek nekünk. Utána megjavult a koszt, de persze ez sem volt elég ahhoz a munkához, amit mi ott végeztünk. Hát, szereztünk, amit tudtunk pótlásnak, bár akkor már olyan kosztot kaptunk, mint a honvédség. Kevés zsírral, nagyon kevés hússal, főként tésztával. Meg aztán volt olyan külön beszerzés, hogy a sínek közül fölszedtük a kihajított kenyérhéjakat, amit a szabadságos katonák otthagytak. Azt este megpirítottuk és megettük. Hát éhesek voltunk. Ott munkaidő nem volt. Amikor még a csillag fent volt az égen, például télen reggel öt órakor, még egészen sötét volt, akkor mentünk. Amikor beértünk Lavocsnéra, még mindig sötét volt. Aztán dolgoztunk este hatig, hétig. Volt olyan, hogy azt ígérték, ha kirakjuk a vagont, mehetünk haza. Mikor kiraktuk, azt mondták, van még egy. Azt is ki kellett rakni. És ha ez éjszakába nyúlt, akkor éjszaka. Szóval nem volt munkaidő. Ahhoz képest, hogy más helyekről az embereket vitték ki aknát szedni, és kétszáz emberből négy-öt maradt meg, ahhoz képest a mi munkánk ugyan nehéz volt, de az életveszély, a mindennapos életveszély legfeljebb az omlásokból keletkezhetett. Mi a Kárpátokon túl voltunk, tehát a másik részén, Ukrajnában. Magyarul Galícia volt. Minket minden nap azzal fenyegettek, minden reggel, mikor sorakozó volt, hogy ha ezt nem végezzük el rendesen, akkor másnap reggel bevagoníroznak bennünket és visznek. Tehát mindenki igyekezett mindent rendesen megcsinálni, hiszen ettől függött az életünk. Mi ott voltunk a Kárpátok alján, annak olyan volt a levegője, hogy még a vasszöget is megettük volna. Aztán jöttek a szabadságos vonatok, jött egy pár salgótarjáni ismerős. Azok egy része nem ismert meg bennünket, a másik része, csak egyet tudok közülük mondani, a Mácsik Lacit, aki, amikor ott velem találkozott és utána hazajött, nem a családjához ment először, hanem elment a feleségemhez megmondani, hogy Gyuri él. Ilyen is volt köztük. A többiek? Ki-ki ízlésének megfelelően viselkedett. Velem voltak tarjániak, a másik században nem. Olyan harmincöt-negyven körül voltunk. A másik században főként gyöngyösiek voltak, ha jól emlékszem. Az én századom száma 117/2 volt, azt hiszem. De hát ezt nem tudom pontosan megmondani neked, eltelt azóta egy pár év. Ja, megvan! 107/11. A túlélés, az megint egy újabb strófa. Még Szobon leszerelték a 42 éven felülieket, és hazajöttek. Aztán, amikor kint voltunk Lavocsnén, ott megint volt egy bizonyos korhatár, leszereltek ezekből az emberekből. Közöttük volt a Lőwinger Laci. Érdekes módon, ezek az emberek, akiket ott leszereltek és hazahoztak, azoknak mintegy hatvan százaléka elpusztult. Tehát hazahozták őket, és ezeknek az embereknek nagy része - az akkori fogalom szerint öregek - a gettóba is ment. Ezek az öregebb emberek, mint például a hitközségnek az elnöke, deportálva lettek. Voltak olyanok is, akiket nem a családjukkal együtt, hanem még előbb elvittek. Mielőtt elhagytuk Lavocsnét, szétszedtük azokat a barakkokat, amiket ott felállítottunk, mert akkor már közeledett a front a Kárpátok felé. Ezért hoztak minket onnan le Sátoraljaújhelyre. Sátoraljaújhelyen lényegében ugyanazt a munkát végeztük, mert azokat a barakkokat, amiket onnan szétszedtünk, azokat itt újra föl kellett állítani. Nekem volt egy brigádom, aminek az volt a feladata, hogy a rozsdás szögeket kihúzgálja, mert azokat itt újra föl kellett állítani. Ez rögtön nagyon szomorúan kezdődött el, mert ahogy beértünk Sátoraljaújhelyre, sorakoztattak bennünket, és mondhatnám, géppuskával szemben. Mindent le kellett tennünk, mindent kikutattak, már persze ami még nálunk volt, mindent elszedtek. Ezt már a magyar csendőrök csinálták önállóan. Pedig mi még tetveket se szedhettünk össze, mert a mi századunk elég sokszor kerülhetett a fürdőhelyre. Na most, ott lényegében ugyanazt a munkát végeztük, összeállítottuk a barakkokat. Később futóárkot ásattak velünk, ugyanis ekkor Sátoraljaújhelynek mind a két fele magyar terület volt. Sátoraljaújhelynek ugyanúgy két állomása volt, mint nekünk, és volt ott egy kis patak. Az arról volt nevezetes, hogy át lehetett lépni rajta, de azt különböző szerződésekben országhatárnak nyilvánították. Clemenceau-ék elérték ezt. Ez nagyon jellemző volt az egész trianoni szerződésre. Na most, amikor megérkeztünk, az iskolába szállásoltak be bennünket, és mellettünk volt a gettó. Előfordult olyan közöttünk, aki ott látta meg a feleségét vagy a menyasszonyát, vagy a családját. Egy kerítés választott el bennünket. Nem voltunk ott csak egy vagy két napig, azután bevittek bennünket Sátoraljaújhely másik részére. Egy iskolába szállásoltak be, és onnan ment aztán az 303