Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Z. Gy. visszaemlékezése

így, a barakkokból állítottuk össze. Aztán nyáron strandot is építettünk. Ez soha nem köllött senkinek, nem fürdött benne senki, olyan hideg volt a vize. Egy 25 méter hosszú medencét ástunk ki, aminek a hegyi patakok adták a vizét. 1943 májusában a fertőtlenítőbe osztottak be, egy munkáscsoportba. Ezen a fertőtlenítőn keresztül minden, a frontról érkező vonatnak a katonáit fertőtlenítettük. És amikor a második magyar hadsereg visszavonult, a megmaradt emberek, katonaság, összefagyott rokkantak, akiket mi a vagonokból kiszedtünk, meg lettek ott fürösztve, fertőtlenítve, és csak azután hozták be őket az ország belső részébe. Ott volt egy olyan kegyetlen história, hogy a hadvezetés olyan rokkant embereket is vissza akart küldeni a frontra, amire a németek azt mondták, hogy nem veszik át őket. Ez elmúlt. Eljött 1944 májusa. 1944 májusában kerültünk Sátoraljaújhelyre. Mi addig Lavocsnén, illetve körzetében, tehát egy három-négy kilométeres sávban dolgoztunk. Maga Lavocsne volt a központ, ott volt a parancsnokság, egy kis tábori kórház is volt, szóval Lavocsne volt a központ, ahová mi mindennap bementünk, amikor reggel még a csillag az égen volt, és estig dolgoztunk. Volt a keretlegények között olyan, aki rendesen viselkedett, tehát az akkori normáktól eltérően, jobban viselkedett velünk szemben. Azt hiszem, a harmadik századparancsnokom, amikor odakerült, akkor már föltehettük a sapkára a pirosfehér-zöld rozettát, aztán jött az új parancsnok, aki levetette velünk, hogy mi nem viselhetjük a sapkánkon a nemzeti színeket. Még egy érdekesség volt ezzel, mert azt tudták a németek meg a magyar vezetőség is, hogy ott őserdők voltak körül. Ezekben az erdőkben, a Kárpátok tövében partizánok voltak. Na most, hogy le ne vágjanak mindenkit, mint az áldozati bárányt, őrséget kellett adnunk fegyverrel a vállunkon, és ott kellett cirkálnunk a körlet körül egész éjszaka, hogy esetleg ha a partizánok jönnek, minket öljenek meg és ne őket. Szerencsére sohasem támadtak meg bennünket. Mi csak azt tudtuk, hogy ott vannak. És valami olyasmi is volt, amiről csak később szereztem tudomást, hogy amit ők kaptak cigarettát (ti. a keretlegénység), abból nekünk is járt. De sose kaptuk meg a teljes adagot, mindig levettek belőle egy-két szálat. De azt nem volt szabad megkérdezni, hogy hová lett. A szakaszparancsnokok egyszerűen azt mondták, hogy nem lehet megkérdezni. Nézd, ott olyan bajtársi viszony volt, olyanban éltünk együtt, hogy a szakaszparancsnokok szintén zsidók voltak. Ha az egyszer azt mondta, hogy ne kérdezd, akkor nem kérdeztük. A saját bajainkon járt inkább az eszünk. Az egészben, Lavocsnéban az volt a legborzalmasabb, az a tudat óráról órára, napról napra, hogy nem kerülünk haza soha az életben. Ezt megerősítette egy olyan dolog, hogy Lavocsnén dolgoztunk bent, és ott a patakon keresztül volt több híd. Az egyik híd alá odahordta a víz az iszapot, homokot vagy nem tudom, micsodát, és a századparancsnokunk a híd korlátján ülve beszélgetett a mi törzsőrmesterünkkel, aki tulajdonképpen az egész századot vezette. A főhadnagy azt mondta ennek a mi törzsőrmesterünknek, na látja, ezek az emberek sose fognak hazakerülni. Ezt meghallotta egyikünk, és azt mondta, márpedig főhadnagy úr, mi haza akarunk kerülni. Emberveszteségünk olyan volt, hogy volt olyan bajtársunk, akire, amikor csináltuk a kórházat, a barakkokat, az egyik gerenda ráesett és eltörte a vállát. Ez egyébként velem is megtörtént, de törés nélkül. Őt bevitték Munkácsra, én egy agyrázkódással feküdtem mellette, ezzel úsztam meg az egészet. Munkácsról elvitték a kórhazat Szolnokra, és amikor a várost bombázták, ő ott halt meg. Aztán volt még egy bajtársam, akit betegséggel beszállítottak a kórházba, arról nem tudok semmit. Saját ruházatunkban jártunk, abban a cipőben, amiben bevonultunk. Ami akkor rajtunk volt, azzal vittek ki bennünket. Na most, volt a törzs, volt egy törzsünk is, abban volt egy cipész, egy szabó, és nekem volt egy olyan sínadrágom, amiben bevonultam és aztán hazajöttem. Ha azt most fölvenném, abban végigröhögne az egész város, mert más nem volt, amiből meg lehetett foltozni, csak katonaruhákból megmaradt darabok. Azokkal foltozták be. Aztán, mivel a magammal vitt cipőm teljesen tönkrement, erre a 40-es lábamra kaptam egy 42-es bakancsot, abban is jöttem haza. Egy ideig megvolt még, aztán a feleségem kihajította. Az élelmezés az mindig attól függött, hogy milyen volt az élelmezési parancsnok bent Lavocsnén. Kezdetben nagyon silány kosztot adtak. Nagyon silány koszt volt. Aztán később volt egy hadbírósági vizsgálat, amikor éppen ebédosztás volt és 302