Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)
Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Z. Gy. visszaemlékezése
Jolsván a legnagyobb ember a Gottlieb Gyuri volt. Ót ismerték, mert jól tudott szervezni, ő osztotta be az embereket, de ő is jól viselkedett. Aztán, hogy a keret ott ki volt? Minket beosztottak a diósgyőri századba, és ott is tarjániak voltak nagyobb részben, de már mások is voltak, idegenek is voltak köztük. Különös bántódásunk nem történt. Jöttek megszigorítások, ha ellenőrző látogatás jött, akkor megszigorították a bánásmódot, emelkedett a hangerő, többet zsidóztak, mert azt is a bántáshoz kell számítani, hogy ugye: Maguk csirkefogók, meglopják a szegény embereket! - meg ezt még cifrázva, még durvábban, ezt kellett hallgatni. Ez nem volt kellemes. 1944 végén jöttek be az oroszok, fölszabadultunk. Diósgyőr, ahol én voltam, előbb szabadult fel, mint Miskolc, így később tudtam hazafelé indulni. Mindenáron haza akartam jönni, mert mégis reméltem, hogy valaki megmaradt, de Tarján jóval később szabadult csak föl. Vártam azt, hogy mikor jönnek innen a hírek, de a szovjet parancsnok nem adott engedélyt errefelé jönni. Valaki azt a tippet adta, hogy ne Miskolcon kérjem az engedélyt, hiszen én Diósgyőrben szabadultam fel. Odamentem, és ott kaptam egy útlevélfélét magyarul, hogy nekem haza kell menni. Ezt az alispán adta, én pedig nagyjából lefordítottam az orosz parancsnoknak. Azt kérdezte, hogy ez van beleírva? Mondtam: ez. Adott rá egy pecsétet, és így indultunk hazafelé, így jöttünk haza hárman, ügyvéd volt az egyik, a másik egy losonci gazdálkodó. Ekkor tél volt, december utolsó napjaiban jártunk, mert előtte két nappal szabadult fel Salgótarján... Végeredményben nekem a legrosszabb, vagy a kizárólag rossz az volt, ami a hozzátartozóimmal történt. Ez volt rossz. Úgyhogy a háború után aztán kezdték sokan keresni az igazságtalanságokat okozókat, fájlalták a rajtuk esett emberi és vagyoni sérelmeket. Engem egyszerűen nem tudott érdekelni. Nekem mindegy volt, hogy ki vette birtokba a lakásunkat meg a bútort, az engem teljesen érdektelenül hagyott. Mikor elvittek, a gettó előtti lakásunk a Kassai soron volt az ipartestület mellett. Mi öten voltunk testvérek, három lány és két fiú. A legidősebb, a Terka nővérem egy-másfél évvel volt idősebb nálam, Vácon volt férjnél, őt onnan vitték el. Volt két húgom, Anna és Erzsébet, ők fényképészek voltak, a műtermük az Erzsébet téren volt. Ők nem voltak férjnél. László öcsém Pesten volt, a Hungária műtrágyagyárban dolgozott, de a háború éveiben már nagyobbrészt Vácon élt a nővéreméknél, és őt is onnan hurcolták el. És mind, mind, a szüleimmel és rokonaimmal együtt, egytől egyig mind elpusztultak. Egyedül én maradtam meg. Z.Gy. Részlet Hídváry István interjújából. 1942 októberében vonultam be Szobra. Érdekes módon ebben a században a tarjániakon kívül rimaszombatiak, losonciak, fülekiek, tehát a felvidéki részről, arról a környékről is voltak. Kétszázhúszan voltunk Szobon a században. Az ottani tiszt állította össze a keretlegénységet, amelynek nagy része szobi, illetve Szob környéki volt. Rendes katonai kiképzést kaptunk, katonai eskü nélkül. Ásóval, csákánnyal gyakorlatoztunk. Teljes alaki kiképzést kaptunk, tehát jobbra át, balra át, feküdj, szóval ugyanúgy, mint a sorállomány, csak éppenséggel munkaeszközzel. Kora reggel torna az Ipolyparton félmeztelenül, októberben, novemberben, decemberben, úgyhogy teljesen megedzették ezt a társaságot. A legcsúnyább munka az volt, amikor a sínpár egyik oldaláról a másik oldalára hordtuk a földet. Oda-vissza, oda-vissza. 1943 februárjában bevagoníroztak bennünket. Irány Lavocsne, a Kárpátok másik oldalán. Lavocsne mellett körülbelül 7-8 kilométerre volt az Oporzec nevezetű falu. Mellette volt egy gyorsfolyású patak, Opornak hívták. Előttünk már volt ott egy munkásszázad, akiket korábban odavezényeltek. Ok kikerültek innen a frontra. Mi a helyüket elfoglalva innen jártunk be a századdal minden nap Lavocsnéba munkára. Az első időben kőbányában voltunk, robbantottunk. A robbantást persze a keretlegénység végezte. A követ, ami onnan kirobbant, azt persze nekünk kellett felrakni kocsikra hídépítéshez. A század egyik része végezte ezt a munkát. A nagy darabokban kirobbant köveket nekünk kellett összetörni, mivel az út alapját ezzel a kővel készítették el. Na most, más munka is volt. A legfőbb a barakkoknak az összeállítása, amikben aztán a Lavocsnén átvonuló legénység egy részét helyezték el. Éttermet építettünk. Azt is 301