Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Szécsény - – Davidovich Dina visszaemlékezése

has asszonyok felügyeltek rájuk. Nem tudtuk, kik ezek, azt sem, barakklakók-e vagy szomszéd városbeliek. Föltehetően a Hitler-rezsimmel szembeforduló nőket vitték kényszermunkára. Vagy pedig más, előjogokkal bíró foglyok, akik saját ruhájukat hordhatták. Magukra vonták a figyelmemet, rejtély volt számomra. Két nap múlva, munkakezdés után, a vélt hadiipari gyárban baleset érte a Nővéremet. A mutatóujja bepréselődött a sajtológépbe. Fölsikoltott. Az egyik ügyeletes civil ruhás hozzászaladt, kiszabadította a kezét, majd a betegszobába kísérte, ahol gondosan ellátták, bekötözték, de rögtön kezelés után visszaküldték dolgozni. Egy hete tartózkodtunk az ismeretlen nevű és helyű lágerben, már lefeküdtünk, amikor egyik társunk hangosan megjegyezte: „Emlékezetem szerint ma van Jom Kippur, az Engesztelés Napja. Helyes vagy téves-e a dátum, lágerben nem lehet tudni, milyen nap és hányadika van. Azt ajánlom, ünnepeljük meg a legnagyobb ünnepünket hagyományos böjttel és imával. így közelebb kerülünk Istenhez, és talán több figyelmet fordít ránk." Mindnyájan beleegyeztünk. Még azt a vakmerő kérést is megkockáztattuk, hogy a másnapot megünnepelhessük, és a szokásosnál valamivel több vacsorát kaphassunk a hosszú böjtre való tekintettel. Szerencsénkre teljesítették. Vacsora után, mikor az utolsó fénysugár is kihunyt, az égbolt koromsötétre váltott, visszamentünk a hálóbarakkba, és egyik társunk hangosan énekelni kezdte a Kol Nidrét, a hagyományos imát, amely bevezeti Jom Kippur ünnepét. Gyerekkorom óta ezt tartom zsidó vallásunk leggyönyörűbb fohászának, ez érintette meg legmélyebben a lelkemet. A fogságban felhangzó Kol Nidre mindnyájunkat megrázott. Hangos zokogás tört fel számos torokból, áthatolt a barakk falán. Aztán más barakkbeliek is csatlakoztak a liturgikus szent dalhoz, végtelenül szomorú és fájdalmas hangon. Képzeletemben kristálytisztán kirajzolódott az Édesapám arca, amint a szécsényi zsinagógában kántál Jom Kippur előestéjén. Másnap este pedig, az ünnep befejező szertartásaként megfújja a sófárt. Felzaklatott idegállapotban kérdeztem magamtól, hol lehet a Papa, él-e még egyáltalán? Hát a Fivéreim? Látni véltem az egész családot együtt, áldott békében, vidéki otthonunkban. A Kol Nidre végén sóhajtoztunk, és panaszaink tárháza kifogyhatatlannak tűnt: „Mivel szolgáltunk rá ekkora büntetésre, Uram?", „Miben vétkeztünk, amiért ilyen csapást mérsz ránk?", „Könyörülj rajtunk, Mindenható Isten!" így szakadtak föl boldogtalan szavaink, amíg álomba sírtuk magunkat. Másnap böjtöltünk. Egész napon át étlen-szomjan dolgoztunk, felajánlva önmegtartóztatásunkat Istennek. Csak mikor leszállt az este, akkor ettünk először azon a napon. Egy tányér árpagyöngyöt zöldséggel és hússal, meg egy szelet feketekenyeret vajjal. Teltek a napok, hónapok, az üzemben végzett egyhangú, meddő munkával. Egyre hidegebbre fordult az idő, és mi egyre gyöngébbnek éreztük magunkat. Teljesen letört, hogy sorsunknak csak az árnyoldalát láttuk. Egyedül Anyám maradt állhatatos az imáival, Isten segítségébe vetett hitével. Nemsokára lehullott a hó. Keserves tél köszöntött ránk, nagyon megsínylette a szervezetünk. Ellenálló képességünk híjával sorra megbetegedtünk. Többen tüdőgyulladást kaptak. Szegény áldozatok a betegszobára kerültek, utána többé semmit nem hallottunk róluk. Nem tudjuk, fölépültek-e vagy belehaltak, vagy talán ott végeztek velük. 1945. január vége felé állandó, fülsiketítő ágyúszót, bombarobbanást hallottunk, kétségtelenül közeledett a front. Repülők húztak el fölöttünk elég alacsonyan, mégsem tudtuk megállapítani a nemzetiségüket. Nyilvánvaló lett a németek hamarosan bekövetkező veresége, de nem tett boldoggá a tudat, sőt rémülettel töltött el, mert biztosra vettük: mindnyájunkat kiirtanak, mielőtt visszavonulnak vagy megadják magukat. Nem így történt. Mikor vészesen közeledett a front, a lágert a sorsára kellett hagyniuk, de bennünket magukkal hurcoltak a németek. Nem tudom, miért. Egyik este, úgy 10 óra körül, villámgyorsan kiparancsoltak a szabadba, és elindult a menet abban a havas ítéletidőben. Őreink fegyvereiket ránk szegezve és vérebeikkel kényszerítettek a visszavonulásra, velük együtt. Sajnos nem is gyanítottuk, hogy utolsó három nap, három éjszaka menetelünk a hóban. A hőmérséklet egyre lejjebb süllyedt. Dideregtünk a hidegtől. Úgy éreztük, az öltözékünk papírból készült. Szokás szerint Anyám, Nővérem és én szorosan egymás mellett haladtunk, nem is sejtve, hová visznek a nácik. Sötét sorsunk289