Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Szécsény - – Davidovich Dina visszaemlékezése

nak kiszolgáltatva masíroztunk, embertelen körülmények között, mialatt a távolból folyamatosan fegyverropogást és bombázást hallottunk. Körülöttünk semmi, abszolút semmi. Amíg a szem ellát, hóval borított, elhagyatott vidék. A mérhetetlen fehérség közepette sehol egy város, község vagy falu. A háromnapos jeges pokoljárás idején, németek társaságában, menekülve az ő ellenségeik elől, az összes élelmünk napi egy szelet kenyér. Szomjunkat egy marok hóval oltottuk. A nácik továbbra is határtalanul durvák és embertelenek maradtak, mint eddig is. A kimerültségtől lefagyott lábak miatt vagy betegségtől leroskadt társunkat haladéktalanul megölték. Sosem leszek képes kitörölni emlékezetemből, hogyan hagytuk magunk mögött azt a tragikus terepet, amelyen holttestek tömege sötétlett a vakító fehérségben és véráztatta foltokban. A németek úgy határoztak: minden éjszaka hatórás pihenőt tartunk. De hogyan tud az ember pihenni egy végeláthatatlan hómezőn? Hová feküdjünk le aludni, ha sehol tető a fejünk fölött, sehol egy talpalatnyi védett zug? Mi, végsőkig kimerült foglyok, parancsot kaptunk: takarítsunk el egy kis helyet a hóban, ahová leülhetünk és alhatunk. Meggémberedett kézzel kezdtük félrelapátolni a havat. Amennyire tőlünk tellett, kis tisztást teremtettünk, és halálfáradtan lerogytunk a jeges talajra. Rögtön elaludtunk a 24 órás, pihenő nélküli menetelés után. Valóságos csoda, hogy nem szenvedtünk fagyhalált. Iszonyúan nehéz volt fölkelni. Bénának éreztük lábunkat, dermedtté vált a fagytól. Anyám meg sem tudta mozdítani. Mi a Nővéremmel azonnal fölkeltünk és erőteljesen masszíroztuk Anyám alsó végtagjait. Nagyon féltünk, mert ha a németek észreveszik mozgásképtelenségét, haladéktalanul végeznek vele. Jó időbe telt, amíg megindult a vérkeringése és mellettünk menetelt tovább. Ekkor kezdett erősen fájni a térde, el sem múlt élete végéig. Megint előre, dermedten, kimerülten, félholtan az éhségtől. Többé nem kaptunk reggelit, maguk a németek sem ehettek, mert elfogyott az élelem. Alvajárókként haladtunk, kivéve, akik egyik percről a másikra lerogytak és többé nem tudtak fölkelni. Az út gyakorlatilag eltűnt a végtelen szűzhóban. Azon a napon számos végkimerült társunkat lőtték le a nácik, a menet mögött hagyva a holttesteket. Ahogyan a lovas katona golyót ereszt lesántult, hasznavehetetlen lovába, a nácik is így végeztek irgalom nélkül a járóképtelenné vált társainkkal. Miért is vittek magukkal? Akkor már pontosan tudták, hogy elvesztették a háborút, és hamarosan bekövetkezik a teljes összeomlás. Hát nem lett volna jobb a koncentrációs táborban hagyni bennünket, mint magukkal kényszeríteni? Kétségtelenül szigorú rend uralta minden cselekvésüket, mivel Hitler kormánya a lágerbeli foglyokat saját tulajdonának tekintette, afféle kétlábú „jószágnak", szabadon rendelkezett velük, hangulata szerint kínozta vagy kiirtotta őket. így hajtottak bennünket keresztül az irdatlan hómezőn, számos sorstársunk fehér halotti lepellel borított, örök nyughelyén. A folyamatos mozgásban lévő karavánunkhoz egyre erősebben hallatszott a németek ellen harcoló alakulatok közelségét jelző, háborús zaj. A délutáni órákban valami felsejlett szemünk elé a távolban. Persze zavart agyunk délibábjának is tekinthettük. Ám előbbre jutva a „látomás" is közelebb került és pontosabbá vált. Sötétedés előtt odaértünk. Elhagyott koncentrációs táborra leltünk, félig már romokban állt, törött ablakokkal. Egyik fala teljesen hiányzott. Ott maradtunk aznap délután, ott is éjszakáztunk. Később megtudtuk a hely nevét. Kratzo. Kevéssel érkezésünk után katonai teherautó hozott kávét és kenyeret. Rögtön szétosztották köztünk. A láthatóan kimerült, árnyékként szédelgő katonák egy zugot kerestek, ahová ledűlhetnek aludni. Mi pedig mohón ettük a kenyeret, habzsoltuk a sóvárgott, meleg kávét, és végre fedett helyen alhattunk. Balszerencse kísért, mert bolhák és poloskák özöne agyonmarta sorvadt testünket. Az élelmet szállító autó másnap még hozott reggelit, utána újra útra keltünk. Menetelő csoportunk harmadnapra fájdalmasan megfogyatkozott. Sok ismerős arc hiányzott. Csak a legkeményebb, legelszántabb foglyok élték túl az erőltetett menetet. Hosszú idő után éjszaka egy másik gyűjtőtáborba értünk. Megint magasfeszültségű árammal töltött drótkerítés vett körül, és a szokásos náci őrizet vérebekkel, őrtornyokkal, fegyveresekkel. Nem volt nagy ez a láger, nem épült benne sem gázkamra, sem krematórium. Inkább holtan, mint elevenen, kenyér és csöppnyi alvóhely után sóvárog290