Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Salgótarján - – Gescheid Éva visszaemlékezése - – F. M.-né visszaemlékezése

úgy tudtam, és nyilván ez volt a felelet részemről, hogy igen. Erre megfogott és rántott egyet rajtam. Azt mondta, hogy los! [gyerünk!], és elrángatott az anyámtól és a fiamtól. így maradtunk mi az élők között egyelőre Auschwitzban a húgommal. Ezt soha nem fogom elfelejteni. A B lágerben voltunk, szörnyű körülmények között. Ágy? Ugyan kérem, hova tetszik gondolni? Agy? A földön feküdtünk volna, ha annyi helyünk lett volna. De ha az egyik megmozdult, a másik már nem találta a helyét. Ha egy kicsit kinyújtotta a lábát meg a kezét, akkor már elfoglalták a helyét. Úgyhogy a legszörnyűbb körülmények között éltünk ott. Én - kis szerencsével - nem sokáig: a húgommal meg az egyik rokonommal, az unokatestvéremmel a barakkal szemben lévő revierre kerültünk. A húgom volt a blokovának a csicskása. Odavitt minket magához, és akkortól kezdve nekünk viszonylag - hát auschwitzi viszonylatban, ottani körülmények között jó dolgunk volt. Olyan értelemben, hogy ágyon feküdtünk, emeletes priccseken. Nem kaptunk jobb ételt, az ehetetlen volt, és nem is tudtam megenni. Szegény húgom, mindig nekem adta a kenyerét, és én örök lelkifurdalásban élek, hogy elfogadtam tőle. Ő elpusztult, én itt vagyok. Mindig olyan ropogós, homokos káposztát kaptunk. Sergemüsének hívták. Ezt kaptuk ismétlődően, nap mint nap. Valami kásaszerű volt benne, szóval ehetetlen volt. Ember számára szerintem ehetetlen. Ott voltunk mi, ilyen körülmények között, tehát nem jobban, mint a blokkban, csak annyival volt jobb, hogy ágyban feküdtünk. De minden nap jött Mengele. Hát, ezt érdemes meghallgatni és érdemes meg is írni, amit most fogok magának mesélni, mert eddig sablon és közömbös és mindenki átélte azt, amit mondtam. Odahordták a betegeket a revierbe. Úgy hívták ezt a kórházat. Akinek hasmenése volt, mert ott ez nagyon gyakori betegség volt, vagy egyéb más baja volt, azt szépen behozták a kórházba, mintha fontos lenne az ő élete és az ő személye, és ápolni kellett. Mikor elkiabálta valaki magát, hogy Mengele jön - mert minden nap jött ellenőrizni a kórházat -, akkor mi katonás haptákban, a legnagyobb fegyelemmel és a legnagyobb izgalommal és félelemmel fogadtuk őt. Az ágyakat a legsimábbra, gyönyörűre kisimítottuk. Végigment Mengele az ágyak mellett, és mondta, hogy ennek fanalgint, ennek inzulint, tehát kiadta az utasításokat, hogy melyik betegnek mit adjanak. Aztán elment. Legközelebb visszajött: hundert und zwanzig weg, azaz százhúszat fölrakni az autóra, és viszik a gázba. Persze szegények nem tudták, hogy hova kerülnek, csak vitték őket. így csinálta. Lehet, hogy pont az volt, akinek tegnap inzulint írt fel vagy fanalgint, vagy hogy hívták ezt a gyógyszert. Itthon ezt a nevet nem is hallottam még. Es vitték őket a gázba. És ez nap mint nap megismétlődött. Az én drága aranyos húgom, aki négy évvel volt fiatalabb mint én, ismerve az én érzékeny lelkületemet, soha nem hagyta, hogy én halottat fogjak. Mert nekünk kellett hordani a halottakat meg a betegeket, és fölrakni az autóra, akiket elvittek. Mindig úgy intézte, hogy én menjek el, és mindent csinált helyettem, hogy engem kíméljen és védjen. Ez volt az ottani életünk. A kórház földszintes épület volt, és egyszer Mengele jött be az ajtón, amikor én éppen hajoltam ki az ablakon, és amit kértek, mindent adtam a rászorulóknak. Jöttek a szemben lévő blokkból az ismerősök, a salgótarjániak: jaj, megfagyok, cipő nincs rajtam, ruhám nincs - óh, szegények! A halottakról, ami volt, azt mindent kiadtam. Néha gyógyszert is adtam nekik. Megkérdezte ekkor Mengele - németül ugyancsak -, hogy mi ez a tachli-machli. A két ujját így összekulcsolta, és azt mondta, ha még egyszer ezt meglátom, akkor mész. És két ujját a nyakára tette, hogy a gázba. Tehát ekkortól kezdve - ugye ő orvos volt, más szemmel látta az embereket, illetve nem is emberszámba vette engem megismert, mert nekem van itt ez a vágás az arcomon, és úgy látszik, ez bevésődött az emlékezetébe. Amikor a revier feloszlott, az embereket elvitték. Elvitték a szerencsétlen foglyokat - mert az volt a nevünk, fogoly. Kit hová, bizonyos számú csoportosítással vitték el az embereket. Amikor minket szelektáltak, akkor engem Mengele elválasztott a húgomtól. Ót elvitte a transzportba, engem munkára. Az egy boldogság volt. Hogy mi volt később, azt még nem lehetett tudni, de Auschwitzból megszabadulni, az egy öröm volt. Illetve egy föllélegzés. Októberben szomorú, esős idő volt, erre emlékszem még, hogy hányadika, arra már nem nagyon, talán tizennegyedike, ha jól van a tudatomban. Amikor a húgomékat elvitték a transzporttal, mint egy eszelős, odarohantam a göncökhöz, amit levetettek - az ilyen csoportos elvitelnél meztelenre kellett vetkőzni -, és a húgom rongya274