Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - Salgótarján - – Gescheid Éva visszaemlékezése - – F. M.-né visszaemlékezése

it kerestem ki. Magamhoz szorítottam, hogy ez nem lehet igaz, mi itthon is imádtuk egymást, nagyon jó testvérek voltunk. Ott meg, ha az egyik ment vizet inni, a másik vele, mindenhová egymás kezét fogva mentünk. Mikor elvitték, én már azt hittem, hogy vége a világnak. Félig-meddig azt már tudtam, hogy sokat nem várhatok haza az enyéim közül, ha én fölszabadulok, mert az anyám és a kisfiam a bal oldalra ment, és akkor már sejtettük, hogy mi van ott, a bal oldalon. A férjem fogságban volt, amikor eljöttünk, tehát nem tudtam, hogy visszakapom-e, az apámat ugyancsak deportálták, és tudtam, az ő sorsa is megpecsételődött. Tehát az egyetlen volt a húgom, akihez görcsösen ragaszkodtam, hogy majd mi túléljük és együtt hazajövünk, de elválasztottak tőle. Ekkor jött oda hozzám a kórházbeli blokovánk, és megkérdezte, hogy ki megy el az ebédért. Hatalmas küblikben hordták az ebédet, én addig soha nem mentem, vagy a testvérem ment el helyettem, vagy valaki más, lényeg az, hogy rám sohasem került sor. A lényeg az, hogy amikor a blokova szólt, szinte könyörögtem, hogy én szeretnék menni. Gondoltam, hátha valamit megtudok az előző csoportról, és akkor soha nem megyek vissza. így is történt. Állt egy női század, egy zsidókból álló csoport, akiktől megkérdeztem, hogy kik is ők. Azt mondták, megyünk a délelőtti transzport után. Mondom: Istenem, könyörgöm, vegyetek magatok közé, mert énnekem elvitték a húgomat és szeretnék utána menni, megtalálni őt. Állj be, mondták. Elvittek bennünket az A lágerbe, ahol csak öregek, gyerekek, betegek, tehát a gázra várók voltak. Képzelje, ebbe a lágerbe vittek minket. Aztán ott tengtünk-lengtünk, azt se tudom már, hány napig, csak azt, hogy szörnyű körülmények voltak. Tényleg, a tétlenség, a tehetetlen semmittevés az szörnyű volt. Egyszer, megint csak a jó szellemem mert mindenkor úgy éreztem, én itthon is szeretett gyermeke voltam a szüleimnek a húgommal együtt, és ott is azt éreztem, hogy valaki, vagy egy szellem, vagy valakinek a keze, egy jó tündér, vagy Isten - kivezetett a nyomorúságból. Úgy, hogy jött egy blokova, akit addig soha nem láttam, és kérdezte, hogy ki akar cserélni, mert két testvért elválasztottak és együtt akarnak maradni. Én térdre borulva könyörögtem, hogy hadd mehessek én, mert a húgomat elvitték és utána akarok menni. De, azt hiszem, inkább úgy mondtam, hogy szeretnék, nem azt, hogy akarok. Erre megfogta a kezemet és magával rántott. Egy rongyos nyári, csíkos drindli, egy facipő a meztelen lábamon, ez volt az öltözékem a hideg októberben. Rám adott egy szép kabátkát, amit valamelyik, akkor már halott szegény társam még otthonról hozott magával. Szép drapp színű volt, ezt sohasem felejtem el, pedig lényegtelen és nem is érdekes. Beállított egy Mengele által már átszelektált csoportba, azok közé, akik már útra készen voltak. Hát, ez volt az én mentsváram, mert ezekkel aztán tényleg elvittek úgy október 16. körül. Mert október elején vitték el a húgom, ha jól emlékszem, és ez legalább két hét múlva történt. Azt mondták, hogy Friedebergbe kerülünk. Morfondíroztam, mert mindig peszszimista voltam, dacára annak, hogy így átugrottam a bajokat, de mindig féltem, mindig bennem volt az a szörnyű érzés, hogy mikor kerül rám a sor. Láttuk a krematóriumból felszálló füstöt állandó jelleggel, úgyhogy jogos volt ez a félelem, nem egy alaptalan valami volt ez. Akkor is arra gondoltam, hogy Friedeberg - a béke hegye -, biztos, hogy ott fognak bennünket kivégezni. De Friedebergben egy gyárba kerültünk, ahol repülőgép-alkatrészeket csináltunk, és ott is a szerencseangyal fogta a kezem. Ha elmondhatom, szívesen elmondom, mert nekem ez tényleg egy szép emlék. Nevetségesen hangzik, hogy szép emlék, éppen onnan, de ez mégis olyan, amit szívesen elmesélek. Volt ott egy altisztnő. Nem is tudom, milyen rangú, aki a fölöttesünk volt abban a nagy gyárban. Katonás sorban álltunk, kopaszon úgy, ahogy mondtam, rongyos ruhában. A magasságom miatt hátul, az utolsó sorokban álltam. És akkor kihív engem, hogy du, grosse schwarz (te, hosszú fekete), gyere ide! Odamentem. Rettegett tőle mindenki, nem kevésbé én, mert úgy lett bemutatva, hogy nagyon gonosz meg ilyen-olyan. Megkérdezett, hogy beszélek-e németül. Én azt mondtam, nem. Energikus vagy? Nem. Minden kérdésére azt válaszoltam, hogy nem. Nem akartam semmiféle tisztséget, posztot betölteni, tudtam, hogy ez a nagy kérdezősködés erre megy ki, ezért mondtam mindenre nemet. Azt mondta: Te buta tehén, menj a fenébe! Szerepem ezek után nem lett, de úgy látszik, ennek a nőnek mégis szimpatikus maradtam. Hideg volt nagyon, majd meg275