Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)
Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Weisz Oszkárné és Weisz Anikó visszaemlékezése
olyan blokkba, ahol talán csak ötszáz embernek lett volna férőhelye. A puszta földön feküdtünk heringek módjára összezsúfolva, fejtől, lábtól, s csak napok múlva kaptunk takarókat. Minden nap valóságos közelharcot kellett vívnunk a fekvőhelyért. Július végéig voltunk ebben a barakkban, azután átmentünk más barakkba, majd ismét egy másikba. Ide-oda dobáltak bennünket, látszólag minden cél nélkül, munkára nem voltunk beosztva. A későbbiek folyamán majd minden nap volt szelektálás. Mindig sikerült valahogyan megúsznunk a dolgot, pedig nagyon nehéz volt elérni, hogy mindvégig együtt maradhassunk. A krematóriumról csak hallomásból tudtunk. Az egyik sorozás után átkerültünk az A lágerbe, itt hívták fel figyelmünket a krematóriumra. Munkánk nem igen volt, napjaink jó részét az appell töltötte ki. Még sötét éjszaka volt, amikor öt perc alatt felkészülve (mosakodásról persze szó sem lehetett) egy ajtón ezerötszáz embernek kellett kitódulni az udvarra. Ez a művelet mindig verés kíséretében bonyolódott le. Az ellátás: penészes kenyér, fél liter moslék, este hasonlóképpen; a zulágból éltünk tulajdonképpen. Eleinte elég szép adagokat kaptunk, később azonban folyton kisebbedett. Szeptember 20-án egy 4500-as transzporttal elvittek bennünket. Ebben a transzportban cca. negyven gyarmati nő volt. Cca. negyven-ötvenen lehettünk vagononként elosztva. A három napig tartó utat megfelelő úti élelemmel tettük meg BergenBelsenbe. Itt a fogadtatás sokkal rendesebb volt, legalábbis nagyobb csendben bonyolódott le. Az állomástól kb. 4-5 km-re volt a láger, gyönyörű szép erdő mellett sátrak voltak felállítva. Egy ilyen sátorban három-négyszáz ember nyert elhelyezést, volt elegendő szalma is, kaptunk személyenként két takarót, úgyhogy viszonylag elég kényelmesen voltunk, sőt legnagyobb ámulatunkra még edényt is kaptunk. Itt nem volt zählappell, az élelmezés is kielégítőbb volt, az étel elosztása is rendesebb. Itt sem volt munkánk. Sajnos, ez az aránylag jobb élet csak két-három hétig tartott, mert azután jött a nagy tömeg, és amilyen arányban érkeztek, ugyanolyan arányban romlott az ellátás, azután hét héten át állandóan csak répalevest kaptunk. A kenyéradag kb. 16 dkg volt, a zulag is minimális, kétszer hetente kenyér- vagy lisztleves, gyümölcsleves is volt néhányszor. A felügyelők is emberségesebbek voltak, mint Auschwitzban. Heinemann lágerführer azután elkezdte a veréseket, és ettől kezdve fokozatosan romlott a bánásmód. Megkezdődtek az appellek, amikor a létszám sohasem stimmelt, a betegeket kiverték a barakkokból, ekkor már szörnyű állapotok voltak. A mosdóhelyiségek kifogástalanok voltak, egyszerre száz és száz nő mosakodhatott. A latrinák szintén tűrhetőek voltak. November 6ig laktunk a sátrakban, azután fabarakkokban helyeztek el, kb. nyolcszáz-ezer nőt egy-egy barakkban. Itt már kólyák voltak, ketten aludtunk egy ágyban, tizenketten egy kólyán, takarónk volt. Karácsony másodnapján besoroztak egy transzportba, átkerültünk transzportbarakkba, január 2án azután elindítottak bennünket, vagy ötszázunkat Ascherslebenbe. Ebben a transzportban is még cca. tizenöt-húsz gyarmati lehetett. Január 5-én érkeztünk meg. Itt már egészen elsőrendűen voltunk elhelyezve, központi fűtéses helyiségekben, a mosdókban is állandóan meleg víz volt. Szemben velünk volt a Junkers repülőgépgyár, ahová beosztottak munkára. Felváltva, éjjeli és nappali szakmányban dolgoztunk napi 12 órát. A munkánál való bánásmód elég jó volt, civil vorarbeitereink voltak, akikkel szigorúan tilos volt az érintkezés. Együtt dolgoztunk belga, francia és holland häftlingekkel is, de ezekkel sem volt szabad érintkezni. Mi azonban, ha csak lehetett, kijátszottuk a tilalmat, a vorarbeiterek hozták szorgalmasan a rádióhíreket, ez tartotta bennünk a lelket. Mikor azt mondották, hogy az oroszok már csak 30 km-re vannak, természetesen nagyon örültünk, azonban nem tudtuk elhinni, hogy ez igaz is lehet. A büntetések elég gyakoriak voltak - hajlenyírás, ez volt a leggyakoribb büntetés. Április 14-én evakuáltunk, elindultunk gyalog, cca. ötszázan. Az úton istállókban és hasonló helyeken szálltunk meg, főtt burgonya volt a táplálékunk. Kb. 100 km-nyi gyaloglás után a postok és aufseherinek elhagytak bennünket. Haliétól 18-20 km-re a betegeket teherkocsikra rakták, alig mentünk azonban 5-6 km-t, beértünk egy faluba, ahol szállást kaptunk. Harmincketten voltunk, ezek közül négyen gyarmatiak. Másnap reggel továbbvittek bennünket autón. A katonai parancsnokság előtt egy nagy téren, ahol elrendezték a további menetet, nem vettek bennünket figyelembe, de azu271
