Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Dr. Schenk Erzsébet visszaemlékezése

lést éreztünk, mert a felügyeletünkkel megbízott katonák, kivéve a parancsnokot, mind a Wehrmachthoz tartoztak, akik emberségesen bántak velünk. Minden vagonba két katona volt beosztva, legtöbbje az előbbi háború rokkantjaiból került ki. Vagonjaink az egész úton nyitva voltak, majdnem minden megállónál friss vizet kaptunk, megengedték, hogy mosakodjunk. Még Auschwitzban kaptunk személyenként 1 kg kenyeret, 5 dkg lószalámit, 10 dkg margarint. Egy-egy nagyobb állomáson reggelenként egy vödör meleg feketekávét osztottak ki közöttünk. Ötven ember volt egy kocsiban, katonakísérőink minden este pontosan elrendezték, hogy felváltva feküdjünk le. A mi két kísérőnk többször saját készletéből is osztott szét ennivalót, ha mást nem, egy-egy szem cukrot. Egy alkalommal sört is hozatott fel, és mindenki kapott belőle egy pohárral. „Aber niemanden sagen und erzehlen davon!" [értelemszerűen: Erről pedig egy szót sem senkinek!] - mondották a katonák. Két kísérőnk, Hinze Oberfeldwebel és Heller, a láger rechnungsführerje cigarettát is adott. Tíznapi utazás után - útközben néha majdnem egész napot álltunk is, pl. Drezdában, Hallében és Dortmundban - megérkeztünk Gelsenkirchen állomásra, ahonnan gyalog mentünk be a kb. 5 km távolságban lévő gelsenbergi műbenzingyárba, azaz helyesebben csak a gyár romjaihoz. Egész Dortmundtól végig, Gelsenldrchenig, mindenütt romokat láttunk, hatalmas vízvezetékek és benzingyűjtők kilyukasztva, összetörve hevertek a vasútvonal mindkét oldalán. Esett az eső, és mi lenge öltözetünkben bizony nagyon fáztunk, dacára annak, hogy ilyenkor itthon már a legnagyobb kánikula van. A benzingyár tövében egy homokos helyet jelöltek ki számunkra, illetve felállítandó táborunk számára. Korábban érkeztünk, mint ahogy számítottak ránk, és így sem barakk, sem étel nem várt bennünket, sőt abban a kellemes meglepetésben volt részünk, hogy a Todt-szervezet, akik munkaadóink voltak, nagyon kedvetlenül fogadtak, mert férfi munkásokat vártak. Úgy 3-4 óra körül lehetett, amikor leendő táborunk helyéhez érkeztünk, és 6 órakor már fel voltak ütve a lakásunkat képező sátrak. A sátrak mellett két hatalmas mosdóhelyiség, cementből készült kagylókkal és felette tusberendezéssel, a WC azonban akkor még nem volt készen, erre a célra két gödör volt ásva, azonban a következő nap ez is megoldódott elsőrangúan. A sátrakban ötszázanként voltunk elhelyezve, háromemeletes kólyákon aludtunk. A betegek részére külön sátort készítettek, amelyben deszkafalakkal elválasztott helyiségek voltak, két fertőző, egy kórterem, egy ambulancia és egy kis helyiség a két orvosnő és egy ápolónő részére. Itt egymás felett három ágy volt elhelyezve, volt továbbá egy keskeny szekrény, amelyben a gyógy- és kötszereket tartottuk. A kísérő SS főhadnagy itt átadott bennünket egy SS obersturmführernek, név szerint Edmund Dittrichnek, aki egészen a felszabadulásig ennek a munkáslágernek parancsnoka volt - egy idősebb, 60 éven felüli, részeges, de nem rosszindulatú ember. Mindjárt az első napon nagyon meg volt döbbenve, hogy ennyire primitív módon vagyunk felszerelve, a häftlingeken egy szál vászonruha volt, akadtak olyanok is, akiknek még fehérneműje sem volt. Dittrich kiadott rnindenkinek két takarót, tálat, ivócsészét, kanalat és villát. Igazán nem tudom, hogy a villát miért osztották ki közöttünk, hiszen soha mást, mint zupát, főtt burgonyát nem kaptunk. Eleinte, kb. egy hétig a láger teljesen gyógy- és kötszer nélkül volt, ez azonban nem a parancsnok hibája, hanem a központi SS-kommandó késve küldte el a részünkre engedélyezett gyógyszermennyiséget. A későbbiek folyamán, ha gyógyszerellátásunk nem is volt fényes, de a legszükségesebb dolgokat megkaptuk, habár minden hónapban harcolni kellett érte. A munkások romeltakarítással is foglalkoztak, mely rendkívül nehéz munka volt a fiatal lányok részére, a munkások legnagyobb része ugyanis 15 és 30 év közötti korban volt, bár akadtak közöttük 50-en felüliek is, kb. 40-50 asszony. Ezek közül többen kijártak dolgozni, de a legnagyobb részük a lágerben belső munkával foglalkozott. Reggel 5-kor volt ébresztő, 6 órakor a felsorakozó, Vi 7-7-kor értek a munkahelyre, a munkaidő 8 óra volt, félórai ebédidővel. A távolabb dolgozóknak autón vitték az ebédet, ezek a Ruhr folyó partján a Hollandiából és Belgiumból érkező cementet és téglát rakták ki a hajókból. Az itt dolgozók között igen gyakori volt a nap által okozott égési seb lábon, kézen, sokaknak a nyakán és arcán is. A sebek vitaminhiány következtében nagyon nehezen gyógyultak, és bizony voltak olyanok is, akiknél fél évig is eltartott a gyógykezelés. 266