Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Dr. Schenk Erzsébet visszaemlékezése

Útközben találkoztunk dr. Mengelével, és hallot­tuk, amint rosszallását fejezte ki az SS-nőnek afe­lett, hogy nagyon kevés beteget hozunk. Átvették azután a betegeket SS-katonák és csíkos ruhás fér­fiak. Semmi esetre sem néztek ki ápolóknak vagy orvosoknak. Akkor nekünk hátraarcot komman­díroztak, és mint mondották, ha valamelyikünk hátrafordul, azt főbe lövik. A női kíváncsiság azon­ban még a haláltól sem riad vissza. Kissé hátranéz­tem, abban a pillanatban láttam, hogy az egyik be­teget egy nagy, szürke vászonzsákba gyömöszölik, és egy másik zsák már megtömve áll mellette. En­nek a zsáknak a szája cipzárral záródott, és mint a hordót, úgy gurították a krematórium felé. Azon­ban sem sikoltást, sem pedig ellenkezés zaját nem hallottuk. Akkor azután batyujukat és pokrócukat nekem visszahozták, ezeket visszavittük a láger­be, és visszafelé menet elmentünk egy fürdőépü­let előtt, amely kis távolságra, vagy 150-200 lépés­nyire volt a krematóriumtól. Ennek ajtajára a leg­különbözőbb nyelveken: franciául, angolul, néme­tül, csehül, lengyelül, cirill betűkkel és magyarul ki volt írva, hogy fertőtlenítő, mindenki vigyázzon cipőjére, törülközőjére és szappanjára, nehogy ki­cseréljék vagy ellopják. Akkor még nem tudtam, hogy mi ez a „fertőtlenítő", amely mellett elme­gyünk. Néhány nap múlva sajnos ismét nekem ju­tott a feladat, hogy néhány kiválasztott társamat is­mét az un. „ambulanciára" elkísérjem, és akkor en­nek a fertőtlenítőnek az ajtaja nyitva volt. Egyálta­lában nem különbözött a másik fertőtlenítőtől, leg­feljebb annyiban, hogy nagyon vastagon bélelt aj­taja volt, gumiszalagokkal a szélén. Belül korlátok voltak, mely korlátok azonban üres, átlyukasztott tusra emlékeztető csövek voltak, ezeken a csöve­ken az I. G. Farbenindustrie által szállított, gyorsan ölő gáz ömlött ki. Egy mellettem elmenő és a gáz­kamra körül foglalatoskodó csíkos ruhás férficso­porttól vettem ezt az értesülést, aki megkérdezte tőlünk: „Tudják, mi ez? Ez a gázkamra." A kísére­tünkben lévő lengyel lányok, akiktől ezt szintén megkérdeztem, ugyancsak megerősítették. Többet nem is voltam ezen a környéken, ellenben június 29-én az állomáson egy füvet tisztító csapatban vol­tam, amikor is egy transzportvonat érkezett. Dr. Mengele ott állott a vonatnál, jelentették neki, hogy nincs üres barakk, ezt a transzportot hová helyez­zék el? Hallottam, amikor azt válaszolta, hogy „Alles in Gas!" [Gázba mindet!]. Úgy tudom, egy Alföldről érkező csapat volt, az egyik vagonból ugyanis kiszálltak, hogy ismerünk-e kiskunhala­siakat, egy másik helyről pedig kalocsaiak iránt ér­deklődtek. Június végén hőmérőt és sztetoszkópot kaptam. Ebben az időben a mi lágerünkben berendeztek egy valódi ambulanciát, mellette egy pár ágyas kórtermet átmeneti, könnyű betegek részére. Ha véletlenül az orvos skarlátot, diftériát vagy tífuszt állapított meg, azt legfeljebb csak átmenetileg, 24 órára tartották benn ebben a kórházban, amit ott reviernek hívtak, akkor azután jött az autó, és eze­ket a szerencsétleneket teljesen lemeztelenítve el­vitték megsemmisíteni. Itt több scharlachos beteget társaik a barakkban eldugtak, ezek közül páran már itthon is vannak. Nagy általánosságban azok között a häftlingek között, akikkel Auschwitzban együtt voltam, nagy volt az összetartás, igyekeztek egymás baján segí­teni, a betegeket elrejtették, enni vittek nekik, de ez csak az első hetekben volt. A későbbi idők folya­mán az emberek önzőkké váltak, társaikkal nem­csak hogy nem törődtek, hanem egyenesen ellen­séget láttak bennük, egymásnak ételét ellopták, sőt akadtak olyanok is, akik társaikat egyes apróbb el­követett csínyek miatt a németeknek beárulták. Néhányszor borzalommal láttam, hogy a gyermek anyjától vagy a testvér testvérétől lopta el élelmi­szeradagját, vagy vitte el a nehezen, titokban szer­zett szappant vagy darabka törülközőjét, egy ken­dőt, amit ott nagy nehezen szerzett. Július 3-án délután dr. Mengele magához híva­tott a revierbe. Azt mondotta, hogy most azonnal megyek az A lágerbe. Nem lehetett elbúcsúznom, a blokkba többé vissza nem mehettem. Egy SS-nő elkísért az A lágerbe, ott először bevittek a revier­be, megkérdezték, hol szereztem a diplomám, or­vosként hol működtem. Azt mondották, hogy a transzporttal fogok elmenni mindjárt. Előbb a für­dőbe vittek, megfürödtem, kaptam szürke vászon­ruhát, trikónadrágot és egy tarka inget meg fatal­pú cipőt, utána bevittek a 9-es blokkba, ahonnan Máramaros, Bereg, Ung megyeiekkel, valamint Nagykanizsáról származókkal bevagoníroztak. Augusztus 4-én délben hagytam el Auschwitzot 2002-ed magammal, 2000 munkás és 2 orvos. Rögtön a beszállásnál egy kis megkönnyebbü­265

Next

/
Thumbnails
Contents