Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Dr. Schenk Erzsébet visszaemlékezése

vezényeltek, és mindenki a blokk előtt leguggol­hatott vagy lefeküdhetett, ahogy jólesett. Mosako­dó-helyiség vagy mosdótál természetesen nem volt, a latrina is nagyon kezdetleges, egy mély gödör, a szélén vékony, törékeny léccel. De még ezt a kez­detleges latrinát sem lehetett a nap bármely szaká­ban használni, mert nem mindig engedtek bennün­ket WC-re. Sokszor egész nap meg volt tiltva a WC használata, ha valaki mégis használta, úgy a fel­ügyeletünkkel megbízott lengyel, illetve szlovák blockaltesték, vagy ezek megbízottjai kegyetlenül ránk vertek. De ezek a lányok úgy meg voltak már kínozva, és olyan szörnyen megfélemlítve, hogy nem is lehetett csodálkozni azon, hogy ebben a szörnyű lelkiállapotban minden emberi mivoltuk­ból kivetkőzve, állatiasan viselkedtek. Kivételek természetesen voltak közöttük, de ezen kivételek közé nem tartozott a 4-es barakk Baby nevű block­altestéje, sem pedig Anny nevű helyettese. Rögtön másnap reggel láttam, hogy itt nem sza­bad betegnek lenni. Azonban az első pillanatban nem tudtam, hogy miért kelti fel a blockälteste az egészen elgyengült beteget és kergeti ki appellhez, és minthogy nem akar kimenni, mert nem bír, még rá is húz, majd amikor odamegyek hozzá, hogy ez kérem lázas beteg, ha nem is tudom megmérni hő­mérő hiányában, látszik rajta, hogy nagyon rossz állapotban van, rám kiabál, hogy ebbe én ne avat­kozzak bele, a beteg pedig rögtön álljon ki a sora­kozóhoz. Én az odatartozó lágerkápónak, aki egy besztercebányai zsidó lány, jelentem az esetet: egy súlyos beteget a blockälteste kiállított. Ő világosí­tott fel arról, hogy itt betegnek lenni nem szabad, mert aki beteg, azt elpusztítják. Megérkezésünk után úgy két hétig egyáltalában nem foglalkoztattak bennünket. Reggel 2 órakor ébresztő volt, utána appell, hosszú órákon át áll­tunk az udvaron, kitéve az időjárás viszontagsága­inak. A harmadik naptól kezdve reggel kaptunk kávét vagy teát, délben dörgemüzét, délután 4 óra­kor volt a kenyérosztás, 50 dkg kenyér két napra, és ehhez kvargli, margarin, lószalámi, konzerv, vagy pedig egy kanál marmelád. Előfordult, hogy a felsorolt étkezések közül egyet-egyet valamelyik nap kifelejtették. Edény nagyon kevés volt, úgy­hogy harminc-negyvenen ettünk egy edényből. 6 órakor már bekergettek a barakkba, akkor azután megkezdődött a guggolás, az éjjel 2 órai ébresztő­ig. De előfordult olyan parancs is, hogy már éjfél­kor kiállítottak bennünket appellre. A második na­pon kineveztek ún. blokkorvosnak, mely életem legszomorúbb, legsivárabb megbízatása volt. Ter­mészetesen semmi szert, sem kötszert, sem pedig gyógyszert nem adtak, egész működésem csak ab­ból állott, hogy igyekeztem társaimat vigasztalni, és biztattam őket, hogy tartsanak ki, remélhetőleg már közeledik a szabadulás. Sajnos egy évig kellett még erre várnunk! Csaknem naponta jöttek az SS-nők kiválasztani közülünk a gyengébbeket, akiket azzal válogattak ki, hogy ha valakinek valami panasza van, az je­lentkezzen, ambulanciára viszik. Elhurcolták azu­tán a szerencsétleneket az ún. ambulanciára, amely azonban nem volt más, mint a gázkamra vagy a kre­matórium. Egy alkalommal egy kövér, görbe lábú, buldog­pof ájú SS-nő jött be a barakkba, és felszólította a ter­hes nőket jelentkezésre, mert - mint mondotta - a terhes nőknek árt ebben a tömegben tartózkodni, ezeknek nagyobb kényelemre is van szükségük, szülőotthonokba fogják őket elhelyezni, reggelire tejet vagy tejeskávét, fehér kenyeret vagy kalácsot fognak kapni. Tizenegy terhesünk volt csak ebben a blokkban, és a tizenegy terhes közül három in­kább hitt a németeknek, mint az őket a jelentkezés­ről lebeszélő társaiknak. És ezt a három terhes nőt, két diabéteszes kómában szenvedőt, egy dühöngő elmebeteget, három tébécés nőt, akik önként jelent­keztek, hogy őket kórházba vigyék, összeszedte ez az SS-nő, s megkérdezte, hogy melyikünk a blokk­orvos. Ekkor azután engem is kijelölt és magával vitt. Ugyancsak ennek a B lágernek 1. számú blokk­jába a többi blokkokból is összegyűjtötte a kiválasz­tott áldozatokat, még tizenegyet, ezek is részint ön­ként jelentkező betegek, terhesek voltak. Nyolc tár­sam, valamint Fodor Edit nevű másik orvosnő kí­séretében elindítottak bennünket az „ambulancia" felé. Igen hosszú darabon, kb. 60 km [?] távolságba mentünk, azt mondották nekünk, hogy az a C lá­ger. Itt egy vöröstéglás, magas kéményes épületnek közelébe kerültünk, és - mint nekem mondották ­ez az „ambulancia". Csupa kémény volt, minden kéménye füstölt, és az épület mögött erős szabad tüzet láttam. Olyan közel nem vittek bennünket az épülethez, hogy pontosan meg tudtam volna álla­pítani, hogy tulajdonképpen mi az a szabad tűz. 264

Next

/
Thumbnails
Contents