Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Lágerélet –Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései - – Dr. Czilczer György visszaemlékezése

főzve. A kenyér néha napi 40 deka volt, de azután lecsökkent 10 dekára - a kenyér természetesen nem gabonalisztből készült. Amikor a koszt jó volt, reggelire kis levest, ebédre levest és húst, este pedig kenyeret, mellé margarint és szalámit kaptunk. Az orvos szerint azonban a legjobb időszakban sem kaptunk annyi kalóriát, mint amennyit a nehéz munkával fogyasztottunk. Egy ízben a szökések elharapóztak, főleg oroszok szöktek meg. A szökevényeket mindig elfogták és büntetésük agyonverés volt; onnan kezdve külön idomított kutyákkal őrizték a tábort és munkahelyet. Előfordult, nem is ritkán, hogy különösen az utánpótlás érkezése előtti időben több munkás kellett, mint ahány a tábor létszáma volt. Ilyen esetekben egy-egy embernek a napi 24 órából 24 órát kellett dolgoznia, alvási idő nélkül. Ha ezt jelentették a lágerführernek, akkor mi kaptunk verést. Előfordult aztán az is, hogy a blokk létszámából egy ember hiányzott, ekkor büntetésből egész éjszaka appellt kellett állni. Az emberek télen hóban, esőben mezítláb, vagy legjobb esetben is fatalpú cipőben mentek a munkahelyre. Ha ez a nehéz fapapucs berekedt a hóba vagy sárba, azt kihúzni nem lehetett, ilyenkor a szerencsétlen häftling 25-75 botütést kapott. Április 13-án elvittek bennünket Melkből Ebenseebe. Kb. négyezren érkeztünk oda, és húszan mentünk el. Az utat részben gyalog, részben hajón tettük meg, elképzelhetetlenül rossz körülmények között, három nap hajón és ugyanannyi ideig gyalog. Ebenseeben, mely hatezer személyre berendezett láger volt, cca. 18 ezren voltunk összezsúfolva. Itt mindenki harmadmagával aludt egy 70 cmes ágyban, illetve priccsen, és olyan nagyszámú volt a halálozás, hogy én magam egy hulla mellett négy napig feküdtem, nem volt ember és idő arra, hogy a hullákat elszállítsák. Itt egy Simon nevű, továbbá egy Schultz Imre nevű gyarmatival voltam együtt. Ebenseeben láttam először emberhúst enni. Görögök ették. Amikor jelentették, hogy éjszaka emberhúst ettek, a lágerführer azt válaszolta: „Doch eine Schweinerei, die sind schon nicht Menschen!" [Mégiscsak disznóság, ezek már nem emberek!] Nem is nyomoztak utána. Itt láttam diplomás magyar orvost úgy legelni, mint ahogyan tehenek szoktak, oly nagy volt itt az éhség. Tizenhat napon át napi táplálékunk 7 dl forró vízbe beledobott 5 dkg burgonyahéjból (a burgonyát a lakosság kapta) és minden másnap 9 dkg kenyérből állott. De emellett nekem nem kellett dolgoznom. A többiek ugyanazt a munkát végezték, mint Melkben, föld alatti, cementtel bélelt raktárakat építettek. Abban a blokkban, ahol én voltam, a létszám április 20-án kilencszázötven körül volt, és a blokk létszáma a felszabadulásig, május 6-ig lecsökkent kb. négyszázra, a többi mind meghalt. Május 6-án megérkeztek az első amerikai harci kocsik. Amikor az amerikai csapatok bejöttek, a németek egy része elmenekült, természetesen. Három napig óriási fejetlenség volt, őrizet nélkül maradtunk, úgyhogy saját magunk tartottunk fenn azután őrséget. Kifosztottuk a különböző raktárakat, volt azután már elegendő élelmiszer. Néhány amerikai katona elnézte a lincselést, akkor jelenlétemben ötven személyt agyonvertek a blokkszemélyzet és kapók közül. Az ötvenben csak egyetlenegy magyar volt, a többi mind lengyel, francia és egyéb náció. Ez kb. három napig tartott, akkor azután a lágervezetőség nemzetiségek szerint haftlingekből alakult, ezek átvették a láger irányítását. Sok dicséret illeti itt meg dr. Neuhauser György pesti orvost, aki a magyar komité elnöke volt, dr. Fellner tolmácsot. Én voltam a magyar komité elnökhelyettese, Radó István a román komité elnöke. Csakhamar megkezdődött a transzportok összeállítása. Június 23-án hagytam el a tábort, az amerikaiak és oroszok közlekedési eszközt, élelmet adtak mint szökevénynek. Az amerikaiak összeállítottak egy háromszáz főből álló román transzportot, ebben magyarok kb. harmincan voltak. Beálltunk mi is a román transzportba, ezzel vittek bennünket Melkig, itt átadtak az orosz parancsnokságnak, ezek közölték velünk, hogy elvisznek Wienerneustadtba, ott fognak átadni nemzetiségek szerint különböző táborparancsnokságoknak. Megmondtam, hogy többé nem óhajtunk táborba menni, azt a tanácsot adták, hogy szökjünk meg. Mint fentebb említettem, kaptunk élelmet tőlük, és innentől kezdve négyen indultunk el mint szökevények: Schulhof Imre, dr. Wittmann István budapesti orvos és Schainer Sándor Fejér megyei kereskedő. Felkapaszkodtunk egy orosz kórházvonatra, jelentkeztünk a vonatparancsnoknál, aki ellátott 262