Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Előszó helyett – Írta: Hidasi József

résének közeledtét. Édesapám kivándorlásra gondolt - ismerőseink közül volt, aki nem is késlekedett ezzel. „Hogy megint vándorbotot kelljen kezünkbe venni? - ez nagyapám számára elképzelhetetlennek tűnt - Hová is mehetnénk?" - ismételgette. S amikor a fenyegető hírek „a végső megoldásról" tudósítottak, csak annyit mondott: „Magyarországon ez nem történhet meg, hiszen erre ezer év óta nem volt példa." Tudtuk Csehszlovákia már régen esedékes megszűntekor is, hogy a „csonka Magyarország nem mennyország". Mi, gyerekek, mégis ott álltunk a járda szélén, piros-fehér-zöld zászlócskákkal a kezünkben - jómagam a gyorsan megvarrt Bocskairuhában, fehér harisnyában és lakkcipőben -, s azt kiáltoztuk: „Éljen a haza! Visszatértünk!" Ott, a járda szélén, a református templommal szemben vonult el előttem katonái élén a széles Búza tér felé Nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredes (későbbi honvédelmi miniszter). Éppen a mi házunk előtt vette át a várost Magyarország számára. Nem sejthettem, hogy a végzetes időkben ő is megmentőim közé tartozik majd. A lelkesedés azonban nem annak a csonka és tragikus sorsú országnak szólt, amelyikhez a trianoni diktátum után mi tértünk vissza elsőként. A nyelv, a kultúra, a hagyományos miliő volt fontosabb, a politikai szempontok akkor még másodrangú szerepet játszottak. A parlamentben éppen megszavazott zsidótörvények - amelyek az én fiatal lényemet nem érintették, és szüleim mindent meg is tettek azért, hogy ne érinthessék - mind szorosabbra húzták a hurkot a zsidó polgárok nyaka körül. Ezek a lépések részben az egyre veszélyesebb szövetséges távoltartását, részben az akkori magyar hatalomgyakorlók belpolitikai érdekeit szolgálták. Kétségtelen, hogy az elvesztett területek visszaszerzése egyre nagyobb áldozatokat követelt, és végül megalázott állampolgárok feláldozásával fejeződött be. A kirekesztő rendeletek módszeresen fojtották meg cégünket is. Édesapámat elvitték a keleti frontra, ahol Kijev környékén, munkaszolgálatosként, tűrhető körülmények között dolgozhatott. Még szabadságra is hazajöhetett. Tény továbbá, hogy Teleki Pál a német-lengyel háború idején a zsidó menekültek előtt is megnyitotta a határokat, és a Bárdossy-féle végzetes intermezzo után Kállay kormánya Horthy tudtával több ízben megtagadta a zsidónak minősíthető polgárok kiadatását. (Néhány ellenkezőleg értelmezhető eseményre az idő rövidsége miatt most nem térhetek ki). A fokozódó veszélyt gyermekfejjel nem az erősödő gyűlöletnek tulajdonítottam, s a mind fenyegetőbb jeleket akként figyeltem - ismerve származásbéli hátrányomat -, mintha csak a frontvonal rosszabbik oldalára estünk volna. Ki kell tehát várni a frontváltást, a német hatalmi rendszer bukását, és életünk megint egyenesbe jön. Ilyen egyszerűnek véltük a helyzetet. Bíztunk Németország mielőbbi vereségében, amelyhez 1942 őszétől már kétség nem fért. A kérdés - emlékezetem szerint - csupán az volt, vajon hogyan zajlik majd ez. Számunkra, és az egész ország számára létfontosságú volt a kérdés, mint a bekövetkezett események igazolták. A magyarországi túlélők csupán frontváltást észleltek. Nem fegyverletételt, nem fegyverszünetet, sem kormányváltást, amely egy csapásra kiragadhatta volna őket reménytelen helyzetükből. Ehelyett jó részünket a gettó vagy az illegalitás szorongatottságából, terror, éhínség, nyomorúság és harci zaj közepette húzták ki rejtekhelyeikről. S azután? Mintha mi sem történt volna, új életet kezdtünk, együtt az üldözést el nem szenvedőkkel. Egy kis különbség azonban mégis volt: míg mi, az üldözöttek az ismeretlenben elveszett családtagjaink feletti gyászunk mellett - megkönnyebbülést éreztünk és joggal örülhettünk, addig honfitársaink, akik előtt a pokol kapuja szintén fel-feltárult, bizalmatlanul tekintettek ránk. Féltek reakcióinktól, s kitaszíttatásunk után sokaknak nehezére esett újra befogadni bennünket. Főleg azokra gondolok, akik a Horthy-féle államrendszer alapjaival azonosodtak, magukévá tették annak antiszemita sajátosságát, az úgynevezett „keresztényi kurzust" és számos történelmi ferdítését, s véleményükből nem csináltak titkot. Az „urambátyám korszak" társalgási szokásaihoz hozzátartozott a zsidóként ismert személyekre - pozíciójuktól függetlenül - lebecsülő, megalázó, főleg bizalmatlanságot keltő megjegyzéseket tenni. Ilyen 22