Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)
Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - 48. Salgótarjáni munkaszolgálatos emlékei a Miskolcon áthaladó halálvonatokról
ottani német állomásparancsnokságnak, megkönnyebbült, mindnyájunknak egy-egy rúd téliszalámit és egy-egy üveg pálinkát adott a „sikeres együttműködésért". Aszódon egyesítették a két gyarmati szerelvényt, majd Miskolc felé vitték tovább fővonali mozdonnyal és személyzettel. Mi még ott voltunk Aszódon, mikor a csendőrök hajnalban ellenőrzést tartottak a vagonokban. Már halott is volt az egyik kocsiban, nevezetesen dr. Mandel Ignác idős orvos, aki sokáig a gyarmati vasúti orvos is volt. Bágyi József vonatvezető 1964-es visszaemlékezéseit közli: Vojtkó István balassagyarmati lakos visszaemlékezése a vészkorszakra. In: A Nagy Iván Történeti Kör Évkönyve, 1995. Szerk.: Tyekvicska Árpád. Balassagyarmat, 1995,136-145. p. Idézet: 142-143. p. 48. Salgótarjáni munkaszolgálatos emlékei a Miskolcon áthaladó halálvonatokról A század Hejőcsabán lakott, de már nem mészégetőhöz hordtuk a követ, sürgősebb, fontosabb feladatot adtak nekünk. Miskolc rendező pályaudvarát bombatámadás érte néhány napja, ott takarítottuk a romokat, töltöttük a bombatölcséreket, hordtuk a szemetet. A hétköznapokat, a vonatok jövés-menését egyszerre különös vonatok érkezése-áthaladása szakította meg. Főleg éjjel, zárt teherkocsikban, szögesdróttal bevont, nyitott felsőablakos marhavagonokban embereket szállítottak. A vonatok nem álltak meg a rendezőn, továbbhaladtak. Mi kijjebb dolgoztunk, először nem tudtuk, kiket szállítanak, hadifoglyokra gondoltunk. Egyszer aztán elterjedt a szörnyű hír, hogy a Felvidék zsidóságát szállítják Kassa felé, és onnan ki tudja, hová, „dolgozni". Rettenetes lehangoltság támadt a században, hiszen a fiúk többsége felvidéki volt, losonci, rimaszombati, kassai, miskolci. Kárpátaljaiak is voltak köztünk, szigorúan ortodoxok, ők már tudták, ez mit jelent, a deportálás náluk már korábban bekövetkezett. Tudtuk, mi történik a miskolci gettóban, napról napra hoztak be onnan hozzánk rettenetesen összevert, középkorú embereket, akiket egy emberséges kiegészítés parancsnok - Horváth Iván százados - a bevonultatással mentett ki a csendőrök kezéből. Akkor még nem tudtuk, hogy ez esetleg az életet jelenti a gettóval, a deportálással szemben. Mi csak azt láttuk, hogy ezeket a szerencsétleneket eltávolították családjuktól, feleségüktől, gyermekeiktől, öreg szüleiktől, akiknek éppen a megpróbáltatások óráiban lenne rájuk legnagyobb szükségük. Azután a miskolci zsidókat a mályi téglagyárba hurcolták. Egyik bajtársunk - sajnos elfelejtettem a nevét - beszökött oda hozzátartozóihoz, ennivalót vitt nekik, és csodák csodájára a csendőrök őrizte téglagyárból vissza is tudott jutni. Amit elmondott az ottani állapotokról, a zsúfoltságról, a vízhiányról, a rettenetes egészségügyi állapotokról, az kétségbe ejtett bennünket, de nem tehettünk semmit. Mi is foglyok voltunk, nem volt mozgási lehetőségünk, fegyverünk. Egy-egy üzeneten, kis csomagon kívül nem segíthettünk. Egy hajnalban, munkahelyünkre kivonulva, elkülönített vágányokon ott találtuk már lezárt, bedrótozott tehervagonokban a miskolci zsidókat. Persze közel nem mehettünk, a csendőrök mindenkit durván elkergettek. A köztünk lévő miskolciak ott látták utoljára hozzátartozóikat. Messziről kiabáltak egymásnak, igyekeztek elhinni, hogy csak munkára mennek valahová. Ott volt köztük Reiner Pista fiatal felesége, néhány napja esküdtek meg a gettóban. Rettenetes kétségbeesés lett úrrá rajtunk. Egyesek, akik még nem voltak érintve, igyekeztek a lelket tartani az emberekben, 192
