Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - 45. Davidovich Dina a Szécsényben koncentrált zsidóság bevagonírozásáról

ült benne látva apánk, a család támasza, erőssége kiszolgáltatottságát. Rémülete fokozódott, hogy létezik olyan hatalom, ami apánknak, anyánknak egyaránt parancsol, ami előtt ők is védtelenek. Talán most döbbent rá először tízéves életének teljes bölcsességével, hogy a zsidó más, mint a többi ember. Apám sosem vetkőzött le a gyerekei előtt, és mi nem mertünk egymásra nézni, mert szégyelltük, hogy apánk meztelen. Edit nővérem éppen gyengélkedő periódusban volt, és anyám félénken kérte Gólya nénit, hogy neki ne kelljen levetnie a bugyiját. „Jól van, jól van, hiszen ismerem magukat, Kleinné asszony." Ma is hallom szavait. Nagy bátorságra, mély humanitásra vallottak. Túlestünk a testi motozáson, mindenki, kivétel nélkül. A tíz hónapos csecsemőtől kezdve - ilyen is volt közöttünk - a legöregebbekig. Nem tudom, hogy találtak-e valakinél valamit, nem valószínű, de hogy miért kellett az utolsó kontrollhoz is egy madame, azt nem nehéz kitalálni. Keservesen telt az első éjszaka. Az elcsigázott emberek nemigen tudtak aludni, a létbizonytalanság, a jövőtől való félelmen kívül más okok is ébren tartottak bennünket. Szécsényben élt a községben mindenki által jól ismert, jámbor elmebeteg nagynéném, Hajnalka, akinek még úgy-ahogy lehetett parancsolni, és hanem is ment simán, valahogy mégis hajlandó volt a földre ágyazott fekhelyén maradni. A másik szerencsétlen viszont, a „Kisfejű Klári", aki negyven év körül lehetett, de értelme egy két-három éves gyerek szintjén mozgott, sehogy sem tudott beletörődni a szokatlan körülményekbe, és egész éjjel járkált az emberek testein lépkedve - nagyon szűk helyen kellett elférnünk -, ami hangos méltatlankodást, ordítozást, szitkokat váltott ki az emberekből, kinek-kinek vérmérséklete szerint. A parancsnokunk továbbra is László doktor maradt, ő tájékoztatott a további teendőkről. A fiatalokat nappal mezei munkára vezényelték, ennek fejében reggelenként tejet kaptunk, és emlékezetem szerint még némi krumplihoz is jutottunk, amit az „otthon" maradott idősebbek megfőztek. Hogy hány napig tartott az új, gyűjtőtábori életünk, nem emlékszem. Zaklatott létünk, a hontalanság, álmatlanság, kimerültség miatt képtelen voltam számon tartani a napokat, nem is érdekelt. Inkább az izgatott, hogy mikor megyünk már tovább arra a „végleges" helyre, amiről óráról órára újabb hírek keringtek, és amit annyira vártunk, mert valahogy úgy képzeltük, hogy végzendő munkánk ellenszolgáltatásaként megfelelő szállást és munkabért fogunk kapni. Ott átvészeljük valahogyan a háborút, és a fölszabadító angol vagy orosz csapatok igazságot szolgáltatnak, visszakapjuk a léthez való jogot, és új jövő vár a zsidóságra. Kis idő múlva zárt marhavagonokban (egy vagonban kb. 80-82 ember), egy ivóvízzel teli vödörrel, egy szennyvödörrel, nagyon kevés élelemmel útnak indítottak bennünket az auschwitzi haláltáborba. Somogyi Magda: „Áldassák, ki igazságosan ítél". Visszaemlékezés. Szécsényi Honismereti Híradó, 1985/ 1-2., 39-51. p. Idézet: 49-51. p. 45. Davidovich Dina a Szécsényben koncentrált zsidóság bevagonírozásáról Napokkal később egy vasútállomásra kísértek, ahol csupán marhavagonokat láttunk a vágányokon. Mindegyiken két-két, körülbelül harminc centiméter nagyságú, rácsos szellőzőablak. Érkezésünk után hamarosan széthúzták a vagonok tolóajtaját, és rámpákat helyeztek a bejáratához, azokon szokták behajtani a marhákat. De sehol 188