Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - 42. Salgótarjániak beszámolói a bányaistállóban töltött napokról

42. Salgótarjániak beszámolói a bányaistállóban töltött napokról Sz. A.-né: Na, akkor ugye megérkeztünk a bányaistállóba. Ott az volt, hogy az istálló udvarán volt fölállítva a latrina, az istállóba pedig minden lónak a helyére két családot költöztettek be. Mi érkeztünk először, az Óvoda tér, és mi még lent kaptunk helyet a kinti lóbeállóban, és még volt egy istálló, ahova el lehetett helyezkedni. Én mindenféleképpen kint akartam lenni a szabadban, mert ezt bent nem tudtam elviselni. És sikerült is, hogy kint lepakoltunk, és aztán, akik később jöttek, azok beljebb mentek. A Gombóék, akik a szomszédok voltak, hét gyerek volt meg a Gombó néni, akinek már három éve nem volt itthon a férje, egyedül a hét gyerekkel... Hát megérkezett szegény, azt se tudta, mit tegyen. A legkisebb négyéves volt, a legnagyobb tizenhárom... Betelepedtek egy ló helyére, aztán elkezdtek ugrálni a patkányok. És a legkisebb: Anyu, anyu, nézd, milyenek itt a cicák! Elkezdett ordítani szegény, az valami szörnyű volt. Elkezdtünk vadászni a patkányokra, aztán betelepedtünk. Jött egy szörnyű zivatar, folyt az úton, és képzelje el, amit vittünk, ott a fészerben, a takarónkat meg mindent átitatott a víz és az iszap, meg mindannyiunkat, hogy egymást se ismertük meg hajnalra... Egy ilyen vihar után ott volt négyezer ember berohasztva, hát, szóval, az borzalmas volt... Az én legjobb barátnőm, Schweiter Márta jött be az anyjával és a két testvérével. Jöttek, a kapuban vártam őket, de helyet nem foglalhattam le előre nekik, mert azt nem volt szabad. Őket oda tették föl. Nagy keservesen a beteg anyjával meg a két gyerekkel fölmentek oda, erre a padlásra. Egy csigalépcsőn kellet felballagni, és koromsötét volt, egyszerűen nem tudtuk, hogy hová értünk. Se lámpa nem égett, sem semmiféle világítás, mert besötétítettek, és ezzel el volt intézve. Egyszerűen azt sem tudtuk, hogy a gyerekekkel hogy tudnak megállni, nemhogy lefeküdni. Nos, mondom, Márta, tudod mit? Kiszedjük a kátránypapírokat, hogy levegő legyen, és annyit lássatok, hogy leülhessetek. Jó? Hozzáfogtunk ketten az én barátnőmmel, és az összes lekátrányozott ablakot kitéptük, és azok így leestek a padlóra. Mindenki hálálkodott, hogy milyen okosak voltunk és ügyesek. Hála nekünk, világosság is lett, és mindenki olyan csodálatosan beszélt. Ültünk a babérjainkon, hogy milyen ügyesek voltunk, amikor is két csendőr úr rohant föl, hogy ki volt, aki kivette a kátrányt? Hát, mi tettük. Részlet Hídváry István interjújából. Cs. Gy.-né: Arról emlékezetes a bányaistálló nekem, hogy le volt szórva a szalma a földre. Azt mondták, vihetünk, hát csináltuk ilyen tarka ágyhuzattal ágyneműt. Azt is vittük magunkkal, és mi azt hittük, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert a fedett helyre bekerültünk a szalmára. És mikor lefeküdtünk és elkezdtek szaladgálni a patkányok, én elkezdtem sivítozni, hogy én itt nem maradok... Tehát édesanyámmal voltam bent, és azt mondtam, hogy én ezt nem bírom, hogy rajtam a patkány szaladgáljon, inkább alszom kint, majd megszárítjuk az ágyneműt. Úgyhogy kimentünk a szabad ég alá. Ott zuhogott az eső... Zuhogott az eső, erre emlékszem, és a férfiakat eleve kintre tették, és valami fészer, nem, nem fészer, valami tető volt. Arra emlékszem, hogy a bátyámnak első dolga volt, hogy az ágya fölé deszkadarabot kerített, és megcsinálta a könyvespolcát, hogy a könyveit fölrakja. Ennyi emlékem van. A rengeteg ember. Nem tudnám számszerűsíteni. Volt ott padlás, szóval nem volt már az emberi, az már egy lézengés volt, 186