Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - 41. Davidovich Dina és Somogyi Magda visszaemlékezései a szécsényi gettó zsidóságának elszállításáról

harrnincpercnyi időt adhatnak. „Megható humanitással" gondoskodtak rólunk, amint az a későbbiekből is kiderült. Összecsomagoltunk, és néhány óráig kerülgettük a tizenegy darab hátizsákot, botladoztunk közöttük, aztán mindent visszaraktunk a helyére, mert az ingerültség kiapadhatatlan forrása lett az iszonyatos helyszűke, ahol már a felnőttek sem tudták fegyelmezni magukat, nemhogy a lakásban élő két kicsi gyerek. Azt hiszem, június 6-án történt, a nap nem biztos, csak az időpont, hogy hajnali 4 órakor riasztották a gettót. Elérkezett az indulás ideje. Harminc perc alatt kellett felöltözni, elkészülni, hátizsákokba rakni az engedélyezett holmikat, kitenni az udvarra és ágyneművel együtt kimenni a lakásból. Az ajtót lepecsételték, többé nem volt szabad oda belépni. Összecsomagoltunk tehát harminc perc alatt, a két kicsit is felöltöztettük. Honnan volt annyi önfegyelme a hét- és tízéves gyerekeknek, hogy egyetlen zokszó nélkül keltek föl, öltöztek, készülődtek? Honnan volt apámnak annyi ereje és ideje, hogy mindnyájunk hátizsákját bekötözte, anyámnak, hogy megnézze, nem felejtettünk-e ki valamit? Reggelit készített, kávét, kenyeret, majd kimentünk az udvarra. Miután lepecsételték a lakást és bármelyik pillanatban parancsot kaphattunk az indulásra, anyám a gyorsforralón megfőzött két tojást, hogy az üveg lekváron kívül még más élelmünk is legyen az útra. Több ennivalónk akkor már nem volt. Fél öttől a szabad ég alatt járkáltunk, üldögéltünk batyuba kötött ágyneműinken, és vártuk az indulás pillanatát. Az iskolaudvar megtelt gyerekekkel, a kicsik felélénkültek, a felnőttek egyre fáradtabbak lettek. Órákig nem történt semmi, leszámítva, hogy olyan elemi csapás sújtott, amiről igazán nem tehetett a hatóság. Nyolc óra körül eleredt az eső, és nem húzódhattunk fedél alá. Bőrig áztunk, ronggyá ázott a családok dunnája, párnája, hátizsákja. De Isten kiválasztott népének hihetetlen szerencséjére a kiadós záport estig tartó napsütés követte. Megszáradtunk, igaz, hogy sárosak, szennyesek lettünk és nem volt hol megmosdanunk, de legalább nem fáztunk. Végre délután négy órakor sorakoztatták a népet, és az úttesten vonultunk végig elcsigázottan, iszonyú bugyrainkkal az elnéptelenedett község főutcáján a vasútállomásra, ahol a zsidók számára fönntartott szerelvény elindult velünk számomra ismeretlen helyre, otthonainkból való kiűzetésünk első állomására. Arra már nem emlékszem, hogy Szécsényből a csendőrökkel német katonák voltak-e a kíséretünkben, vagy útközben szálltak föl a vonatra, csak azt tudom, hogy utazásunk alatt gondosan megvizsgálták hátizsákjainkat, kézitáskáinkat, és az értékesnek tartott személyes holmijainkat elszedték. Ilyen volt például Edit nővéremnek kis fém púdertartója, más nőktől is a rúzst, púdert, retikülbe való tükröt, egyéb csecsebecsét elszedték, ahogyan a férfiaktól - ha hoztak magukkal - értékesnek vélt kézelőgombot, bicskát és hasonló apróságot, amelyekhez talán azért ragaszkodtak, mert legközelebbi hozzátartozóiktól kapták. Itt „szabadítottak meg" további fölösleges holmijainktól, vagyis bizsuláncokat, egyéb apróságokat is „átvettek megőrzésre". Szürkületkor állt meg a szerelvény általam ismeretlen helyen, nyílt terepen, ahol leszállítottak, és néhányszáz méter gyaloglás után egy majorba tereltek. Annak egyik teljesen kiürített hodályát foglalhattuk el. Somogyi Magda: „Aldassék, ki igazságosan ítél". Visszaemlékezés. Szécsényi Honismereti Híradó, 1985/ 1-2., 39-51. p. Idézet: 48-49. p. 185