Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)

Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - 41. Davidovich Dina és Somogyi Magda visszaemlékezései a szécsényi gettó zsidóságának elszállításáról

dányiné, aki még kirohant és adott egy darab kenyeret anyámnak, hogy Lenke, ezt vidd még magaddal! Ez mégis emberi megnyilvánulás volt. Nem akart senki megmenteni vagy eldugni, nem akart senki. Közönyösek voltak az emberek. Részlet Hídváry István Sz. A.-nével készített interjújából. 41. Davidovich Dina és Somogyi Magda visszaemlékezései a szécsényi gettó zsidóságának elszállításáról Davidovich Dina: A hatalmasodó nácizmus hamarosan megmutatkozott. A németek érkezése utáni napon a magyar karhatalom tagjai - nyilván náci parancsra - behatoltak a házunkba, feltépték szobánk ajtaját, és ránk szegezett fegyverrel adva nyomatékot szavaiknak, megparancsolták: fél órán belül hagyjuk el a lakást, az utcán várakozva további parancsra. Harminckilós csomagot vihettünk magunkkal családonként. Figyelmeztettek, ne zárjuk be addig sem a házunk kapuját, hogy szemmel tarthassanak. Nem fogtuk fel, mi történik velünk. Úgy éreztem magam, mint aki ködös rémálomban lebeg. Megdermedtünk. Aztán, emberfeletti erővel, mint holmi „automaták" felöltöztünk, és összecsomagolás nélkül kimentünk az utcára, ahol Hitler SS-emberei fegyvereikkel bökdösve és hangos, sürgető kiáltásaikkal tereltek a Szabadság térre vezető főutcára. Nagyon fiatalok és végtelenül durvák voltak. Határtalan pánik fogott el. A gyerekek vigasztalhatatlanul sírtak. A németek fenyegetőzve követelték, hallgattassuk el a kicsiket. De ki képes oldani a rémületet? Zokogó gyerekek, ordítozó SS-ek kíséretében elindult a menet. Ami akkor történt velünk, olyan hihetetlennek és indokolatlannak tetszett, hogy hosszú ideig lázálomnak véltem. Még ma is, sok évtizeddel a gyalázatos hajnal után, egy pillanatra úgy érzem, mindez sosem esett meg velünk. Sajnos valóság, iszonyú valóság volt. Elhagytuk a Próféta utcát, amelynek nevét a háború után a nácik által elpusztított ártatlan emberek emlékére Mártírok útjára változtatták. Jó néhány óráig álldogáltunk a főutcán, a kis tér közelében, ahová közben a többi zsidót is kiparancsolták. Nem tudtuk, mi történik velünk, de abban biztosak voltunk, hogy valami szörnyűség vár ránk. Hirtelen indulást vezényeltek a csüggedő karavánnak. A község határán kívül eső egyfajta börtönig mentünk, vagyis hatalmas, tető nélküli hodályig. Anyámmal, Nővéremmel szorosan egymás mellett lépkedtünk a tömegben. Kuszán él emlékezetemben a földön hálva töltött három vagy négy éjszaka. A német katonák száma óráról órára növekedett. Senki sem árulta el, innen hová visznek. Ha valaki kérdezni merészelt valamit egy német katonától, az válasz helyett durván bántalmazta a vakmerőt. Dina Davidovich De Unikel: Visszatérés az életbe. Szécsény, 2001, 38-39. p. Somogyi Magda: Június első napján történhetett - már régen nem tartottam számon a dátumot -, amikor újabb parancs érkezett. Minden személy csomagoljon hátizsákba egy váltás fehérneműt, egy váltás ruhát, egy pár cipőt, két pár zoknit, hat darab zsebkendőt, készítsen össze ágyneműt, és álljunk útra készen, mert bármelyik pillanatban munkára transzportálhatnak ismeretlen helyre. A fölkészülésre viszont csak 184