Szederjesi Cecília - Tyekvicska Árpád: Senkiföldjén. Adatok, források, dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 50. (Balassagyarmat-Salgótarján, 2006)
Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - 39. A deportálástól való megmenekülésére emlékezik a losonci Hidasi József
érintkezésbe lépve úgy a rendőrkapitánysággal, mint a város polgármesterével, illetve a járás főszolgabírójával, mint rendőrhatósággal, közbiztonsági közeg kíséretében maga megy be a gettóba, és maga sorozza a mezőgazdasági munkára alkalmas férfiakat és nőket. 15 főnél kisebb csoport nem adható ki. A csoportot a katonai megbízott névjegyzék ellenében veszi át, és katonai fedezet alatt maga kísérteti el. A zsidók által keresett munkabért a munkavezető törzs küldi a gettó szerint illetékes helyi hatósághoz, mely viszont a gettó zsidó vezetőségéhez továbbítja. A munkáscsoport eltávozásához, miután az katonai kísérettel történik, utazási igazolványra nincsen szükség. A zsidó munkáscsoportok élelmezéséről a munkahely gondoskodik, tehát a gettóból a munkások élelmet csak az utazás tartamára vihetnek magukkal. Ezt a rendelkezésemet egyébként minden illetékes hatósághoz szóbelileg is közöltem, tehát úgy a szóbeli megbeszéléshez, mint jelen rendeletemhez kell alkalmazkodni. Balassagyarmat, 1944. május hó 23-án alispán NML IV. 454. 10384/1944. 39. A deportálástól való megmenekülésére emlékezik a losonci Hidasi József Június 2-án édesapámat is behívták valamilyen ürügy alatt az iskolaépületbe. Ahogy megérkezett, mindjárt kihallgatásra vitték az egyik tanterembe az épület közepe táján. Nem ő volt az első, ezért már a legrosszabbra is felkészült. A szokásos módszerekkel - először barátságosan, azután egyre erőszakosabban, arcátlanabbul - érdeklődtek a család feltételezetten elrejtett vagyontárgyai után. Kínzómódszerek alkalmazására is berendeztek egy vagy két osztálytermet. A zsidó iskola épülete egy L alakú, hosszú, földszintes épület volt, melyet az udvar felől egy fedett, tornácos folyosó vett körül, innen az összes terem, tanári szoba is közvetlenül a szabadból nyílt. Az összes ablak az utcákra nézett, három irányba. Az iskola egyik felét az 1939-es évig párhuzamos szlovák tannyelvű osztályok használták. Ma már nem emlékezem rá, hogyan kerültem akkor az iskola udvarára. Talán édesapám vitt magával vagy a család küldött oda, talán csupa kíváncsiságból indultam útnak, mivel rettenetesen aggódtunk amiatt, ami azután meg is történt. Az iskolaudvarban sokan tartózkodtak, gyerekek is. Nagy jövés-menés volt, ügyintézők siettek a csendőrök használta termekből ki és be. Hirtelen ijesztő hangzavarra, ordításra, parancsszavakra lettem figyelmes. Talán mindaddig egy és mást pillanatnyi zavartságomban észre sem vettem, vagy éppen tudatom nem érzékelt mindent azonnal. Ajtók pattantak fel, majd csukódtak be, mintha egyenruhások figyelték volna az egész udvart. Bénultan, dermedten álltam a vakító napsütésben... mikor édesapám fájdalomtól teli jajdulásait hallottam, szívhasítóan megcsapott a hangja. Még nem hallottam őt szenvedni. És amikor az ajtó még egyszer felnyílott, még erősebben hangzott az udvarban fájdalmas kiáltása. Az áldozatok talpát verték szöges botokkal. Szófoszlányok hallatszottak: „Még mindig nem akarja bevallani, hol van a pénz...", „Ha nem akar semmit mondani, akkor folytatjuk...", és tovább: „Magának gyerekei is vannak, miért nem gondol rájuk...". A szavak és jajgató ordítások hangzavarában nem értettem mindent, talán elsüllyedt 178
