Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Senkiföldjén. Nógrád vármegye gettóinak története
ribb módszer. Egy rejtekhely azonban még hiányzott. Kósza ötlet alapján a gyerekszobánk kerti lépcsőfeljárata melletti falhézagot választották ki erre a célra. Édesapám egyik jó barátja túlságosan egy- ügyűnek tartotta ezt az ötletet, ezért a trezort ismét kivették már eltemetett helyéről. Ennél a jelenetnél én is jelen voltam: apám hirtelen elhatározásból elvitte a trezort Béla nagyapám kétségbeesett tekintete elől Rakottyayékhoz, a Jókai utcába. Nagyon meglepődtem, amikor másnap ezt a fontos tényt még egyszer megemlítette nekem, ezzel a megjegyzéssel: „Ezt neked is tudnod kell, ha netalán egyedül megmaradsz!" Ezután gyerekes fejjel megkérdeztem: „És mi történik a bélyeggyűjteményemmel?'' „Rendben van, ha ez megnyugtat téged, akkor holnap azt is odaviszem." Tényleg megtette, másnap egy nagyobb és egy kisebb albumot is elvitt Rakottyayékhoz. Ezek nem jelentettek különösebb értéket, de kedves és szorgalmas tevékenységem jeleként sokat értek nekem, ennek elvesznie nem volt szabad! Később minden elveszett, a bélyegek is, de erre a jelenetre emlékezve ismét beszereztem a kollekciót, sőt még többet is. Nagyon vékony szála ez a folytatólagosságnak, nosztalgikus vágy egy elveszett gyerekkor után. Ebben a végzetesnek tűnő állapotban fontos és nem fontos keveredett egymással, mint a haldokló embereknél, akik az élet megszeretett csekélységeit is rendezni, szabályozni szeretnék az utókor számára. De az elképzelhetetlen vég még nem jött el, még éltünk, és reméltük, hogy ha sok megaláztatás árán is, de számíthatunk a sors kegyelmére. Most futottam és futottam, vissza a családomhoz, a Varga utcán végig, nem figyeltem senkire, nem hagytam magam feltartóztatni. A világ kaotikus formákat öltött bennem, a lelki megrázkódtatás olyan érzéshullámokat okozott, melyeket eddig még nem ismertem. Rohantam a rémítő hírrel, a föld remegett alattam, s amikor végre megérkeztem, megtudtam, hogy a kétségbeejtő esemény híre már megelőzött engem. Leverten és vigasztalanul ültek az előszobában, könnyek, rettenet fedték az arcokat, senki nem mozdult, már kísértett az a gondolat, jó lenne, ha mindennek vége lenne. Édesanyám mondta: „Kérlek, ne beszélj el most semmit! Mindnyájan arra várunk, hogy édesapádat visszahozzák, ha még él. Menj most ki a friss levegőre!" A friss levegőre még ki lehetett menni, a ház kis kertjébe vagy az utca egyik felére. Az utca vonala ketté volt szelve a magas deszkakerítéssel, amellett vagy az alatt még ott is lehetett egy sétát tenni, mint egy börtönben. Kint, a palánkon kívül még folyt a megszokott élet, belül már nem, a foglyokat lélektani tétlenségre, hasz- talanságra kényszerítették, hogy beletörődöttségük a legcsekélyebb ellenállás lehetőségét is megtörje. Lassan teljesen mindegy volt, mi történik a külvilágban, milyen lesz az időjárás, és mikor jönnek a hóhérok.
