Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Adattár. A Nógrád megyei zsidó közösségekről és a holocaust áldozatairól
pedig az egész várost megmozgató és összefogó táncos mulatság rendezésével igyekszik segíteni a rászorulókon. Persze nem mindenki engedhette meg magának, hogy a szegényeket támogassa. A tarjám zsidók között is akadt olyan, akit a községi szegényügyi bizottság látott el rendszeresen kis pénzsegéllyel, hogy ruházkodni, enni tudjon. A hitét tartó zsidóság nem csupán vallási szokásaiban, hanem egész életmódjában különbözött a tarjáni társadalom nem zsidó tagjaitól. Házuk, háztartásuk, s talán leginkább konyhájuk eltért parasztétól, munkásétól, keresztény polgárétól egyaránt. Vallási törvényeik szerint ugyanis külön zsíros- és tejesedényeket kellett használniuk, emiatt volt, ahol a konyha egyik oldalát zsírosnak, a másikat tejesnek rendezték be. Táplálkozási szokásaik igen sajátosak: ősidőktől fogva csak kóser (magyarul tiszta, élvezhető) ételeket és italokat fogyaszthattak. Nem ették az állatok vérét, illetve véres húsát, hiszen a vért a lélek hordozójának tekintették. Ezért volt szükségük külön zsidó mészárszékre és tanult metszőkre, akik az állatokat kóser módon vágták, vértelenre. Ételeiket, italaikat lefedve tárolták, csak így fogyaszthatták. A 19. század közepén, még mielőtt Salgótarján rohamléptekkel elindult volna a fejlődés útján, mindössze öt kézműves élt itt, s számuk 1880-ban is csak 131 volt. 1891-ben csupán 58 kereskedőt tartottak számon a nagyközségben, s bár a századfordulón már 518-an voltak, arányaiban ez még mindig nagyon csekélynek számított. Ezért is tartják úgy a város történetét kutatók, hogy Salgótarján sokáig inkább emlékeztetett egy nagy falura, semmint városra. A fejlődés azonban elindult, a század derekától több hullámban zsidó vállalkozók népes tábora érkezett ide. Az első bejegyzett üzletet Seidner Mózes vegyeskereskedő nyitotta meg 1869-ben, a század utolsó két évtizedében Tarjánban élő zsidó családfőknek pedig már éppen fele volt kereskedő, vendéglátós vagy kocsmáros. Újsütetű, gyakran ingatag lábakon álló vállalkozásaikat keményen kellett védeniük a nem helybeliek versenyétől. Amikor a község képviselő-testülete 1888 januárjában engedélyezte a vidéki iparosok számára, hogy a tarjáni vásárokon szabadon árulhassák termékeiket, az olyan heves ellenállást és tiltakozást váltott ki a helyi zsidó és nem zsidó iparosokból, illetve a kereskedőkből, hogy a testület jobbnak látta inkább visszakozni. A századvég évtizedeiben a salgótarjáni zsidó családfők nagyjából harmada kereskedelemből élt. Volt köztük házaló, szatócs, vásáros és ügynök. Ki fával, ki bútorral, zöldséggel, rövidáruval, könyvvel kereskedett. Egyesek portékáik árulása mellett fuvaroztak, vendéglátással foglalkoztak vagy valamiféle ipart is űztek. Sokukra jellemző volt, hogy több lábon álltak, egyszerre két-három forrásból biztosították megélhetésüket. Ha valamely vállalkozásuk nem hozta meg számukra a kívánt sikert, gyorsan „foglalkozást váltottak". Az önmagát kereső tarjáni zsidó példája lehet a Utcarészlet a Pannónia szállodával. Komáromból érkezett Schwartz Lipót, aki húsz esztendő alatt volt vendéglős, kereskedő, sőt cipész is. 1910-ben 262 zsidó és keresztény kereskedő, illetve 411 vállalat működött a községben, amit jelentős fejlődésként könyvelhetünk el. 303
