Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
ponta három-négyszáz halott volt, rajtuk feküdtünk. Reggel nekünk kellett azokat kihordani. Itt is csak ugyanolyan volt az élelmezés, mint Mauthausenben. Napról napra gyengébbek lettünk. Tisztálkodási lehetőség nem volt, hemzsegtek rajtunk a tetűk. 1945. május 4-én az SS-órök eltűntek, és még aznap megláttuk az országúton az amerikai tankokat. Még aznap elmentünk a városba élelmiszer után nézni, találkoztunk útközben amerikaiakkal, akik osztogatták nekünk a csomagokat. Bőven el voltunk látva ennivalóval, nem győztünk enni. A felszabadulás után flekktífuszba estem. Nagyon belázasodtam, negyvenöt napig lázasan feküdtem, nem tudták megállapítani, hogy tulajdonképpen mitől van ez a hosszantartó láz. Bevittek az Allgemeines Krankenhausba, és ott állapították meg, hogy a flekktífuszon már rég túl vagyok, és szívbelhártya-gyulladást kaptam. Az amerikaiak gondos ápolás alá vettek, injekcióztak és ennivalóval valósággal tömtek, ennek köszönhettem a gyors gyógyulást. Most szándékomban van édesapámhoz Amerikába kijutni, mert édesanyám öt kis testvéremmel Auschwitzban maradt, és ókí- vüle nincs senkim. Salgótarján Gescheit Károly Részlet a DEGOB 2667. számú jegyzőkönyvéből. Gescheit Károly tanulóval felvette Lukács Éva Budapesten, a DEGOB Bethlen téri irodájában, 1945. augusztus 23-án. Itt [Salgótarjánban, 1944. május 2-án] vagoní- roztak. Az elindulás egy rossz ómennel kez190 dódött. Egy férfi valahogy rosszul kapaszkodott fel, két vagon közé került, és elinduláskor megingott, leesett, a kerekek alá került és meghalt. Éjjel 2 óra körül Hatvanba értünk. Kivagoníroztunk, és a koromsötétségben gyalog átmentünk Gombosra. Itt Verák (Gyöngyös) és Garai (Hatvan) őrvezetők nagy kiáltásokkal fogadtak, és kihirdették, hogy újabb kutatás lesz. Ez már sokkal komolyabb volt, mint az előző, még Salgótarjánban. Pénzt csak 10 P-ig hagytak meg, és akinél 50 P-t találtak, azt levetkőztették, elverték és másnap kikötötték a napra több órára. Minden nap menetgyakorlatokat tartottak, teljes felszereléssel. Ezek rendszerint a hegy közepén kezdődtek futással, és közben énekelni kellett. Aki nem bírta és lemaradt, azt szíjjal vagy puskatussal agyba-fóbe verték. Este, mikor beérkeztünk a körletbe, [az őrvezető] lezáratta a kutakat és bezárattak bennünket a pajtákba. Egy este légitámadást kaptunk, nem engedett ki, és hangosan kiabálta: most dögöljetek meg, ronda, büdös zsidók! Ezek a ti gépeitek! Ez így ment négy napig, míg végre leérkezett a századparancsnok, egy őrnagy, beosztottak minket századokba. Feltűnt nekünk, hogy Garai szinte egészen félvállról és pökhendien beszélt az őrnaggyal, ülve akkor, mikor amaz állott. Később megtudtuk, hogy ez a Garai valamilyen katonai kiküldött és különfunkciót tölt be. Három nap múlva elindultunk, és megérkeztünk Kis- kunlacházára. Kiskunlacházán repülőteret építettünk, és itt összetalálkoztam apámmal. Ugyanis Salgótarjánból nem indítottak mindenkit egy helyre. A németek alatt dolgoztunk, a Wehrmacht vezetése alatt. A munka elég nehéz volt, 180-200 kg-os cementes zsákokat kellett 70 m- es úton vállon vinni. A vezetők nem sürgették a munkát, kosztunk volt bőven, sőt pótlást is Heksch Pál Losonc
