Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
Május elején jött egy alispáni rendelet, hogy 10-én a zsidóknak a balassagyarmati gettóba kell vonulni. Én mint munkaszolgálatos egypár napig otthon tartózkodtam, és a rendelet megjelenése után azonnal visszamentem Salgótarjánba, a 107/303. számú századhoz, amely kétszázötven emberből állt. Egyik nap megérkezett Salgótarjánba a frontról száznegyven orvos, az SS-ek megásattak velük egy nagy gödröt, és mikor azzal elkészültek, sortüzet adtak rájuk. Ebben az ottani sváb lakosság segítségükre volt. Október 16-án keretünk segítségünkre volt, hogy Budapestre mehessünk. Elindultunk, és útközben meghallottuk, hogy ott mi a helyzet, erre kértük, hogy másfelé vigyenek. Irányt változtattunk, és Fülekre mentünk. Ott két hétig a fatelepen dolgoztunk. November 5-én jött egy indulási parancs, hogy a századot az Albrecht laktanyába, Budapestre kell irányítani. Dömösig mentünk, ott utánunk hozták a svájci követség által kiállított védleveleket, és Dömösön maradtunk. November 27-én újabb parancsra átadtak egy todtista tisztnek, aki elvitt minket Gántra. Az utat gyalog tettük meg, akkor kezdték oda- tömöríteni a zsidó munkaszolgálatosokat. A mi századunk barakképítéssel foglalkozott. Mikor az oroszok közeledtek, elvittek Bodajkra. Bodajkon a pályaudvar egyik helyiségének a padlásán helyeztek el minket, és kijártunk az állomásra dolgozni. Hatalmas gépeket va- goníroztunk be. Ott voltunk december 30-ig, ekkor ott is közeledett a front, és elvittek minket gyalog Pápáig. Január 6-án nyitott vagonokba raktak, aminek se oldala, se teteje nem volt, és elvittek Sopronba, majd onnan gyalog Fertőrákosra. Fertőrákoson a todtisták őrizete mellett egy kőbányában dolgoztunk. Az őrök állandóan gumibottal hajtottak. A legnagyobb téli hidegekben csűrökben laktunk. Nagy hóviharok voltak, csak úgy fújt be a szél. A todtistákon kívül SS-ek is vigyáztak ránk. Egyszer egy barátom, mikor az egyik SS nagyon ráütött, azt mondta fájdalmában, hogy "ilyen marha". Egy sváb SS volt, aki értett magyarul, barátomat szó nélkül lelőtte. Én temettem el. Munka közben a kabátunkat le kellett venni, majd megfagytunk a nagy hidegtől. Március 28-án Fertőrákoson nagy motozáson mentünk keresztül, útravalóul egy kis verést kaptunk, és elvittek Szombathelyre, onnan Eberauba, persze mindenhova gyalog, majd Eberauból négy nap után Mauthausenbe. Mauthausenbe SS-ek kísértek. Rosszak voltak hozzánk, ha valaki kilépett a sorból, azt agyonlőtték. Mauthausenbe érve nagy veréssel és zajjal fogadtak. Az első éjszakát az udvaron töltöttük, és csak másnap tettek be zelt- barakkokba. Éhesek voltunk, naponta 15 dkg kenyeret kaptunk és Уг liter levest. Minden nap háromszáz körül volt a halottak száma. A krematórium már akkor nem dolgozott, és tömegsírban ásták el az embereket. Nekünk kellett a halottakat elvinni, féltünk a betegségektől, elbújtunk az ilyen munka elől, és ha az SS- ek észrevették, puskatussal vagy korbáccsal félholtra vertek. Tíz nap múlva parancsot kaptunk, hogy aki tud menni, készüljön, mert továbbvisznek. Reggel sorakozó volt, és körülbelül hatezren elindultunk. Csoportokra osztva mentünk. Én leghátul voltam. Minden tíz lépésnél egy halottat láttam. Nem adtak az útra enni, és az úton talált zöldnövényekkel táplálkoztunk. Háromnapi gyaloglás után Gunskirchenbe értünk. Akkor már körülbelül 16 000 deportált zsidó volt ott. Egy aránylag szűk kis barakkban, ami talán ötszáz fő befogadóképességű, ezerötszázan voltunk bezsúfolva. Nemhogy lefeküdni, de még leülni sem tudtunk. Na189 Heksch Pálné Losonc
