Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

mentünk keresztül, majd Eisen­erzen, ahol száznegyvennyolc baj­társamat lőtték ki az SS-ek szörnyű lövöldözés, puskatusolás mellett. Egész úton csigán, füvön éltünk, mert más ennivalónk nem volt. Em­lékezetes út számunkra ez, amíg élünk. Mauthausenba megérkezve kinn a szabadban helyeztek el, sárban, piszokban, pocsolyában aludtunk, igen keserves módon. Ennivalót nem kaptunk, csupán tizenketten egy kilós kenyeret, ami a legtöbb esetben pe­nészes volt. Itt már annyira leromlottunk, hogy mozogni sem bírtunk jóformán, minden­ki csak lézengett az udvaron. Mindnyájan ret­tenetesen tetvesek voltunk, ami szintén ki­mondhatatlan szenvedést jelentett számunk­ra. Az SS-felvigyázók durván, gorombán bán­tak velünk, és kíméletlenségükben beteg és agyongyötört embereket korbácsoltak meg, és nem egy ízben lőttek le minden ok nélkül em­bereket. Mauthausent április vége felé kiürítették, és bennünket három ötezres csoportban út­nak indítottak a kb. 60 km-re lévő Guns- kirchen láger felé. Az úton állandóan ígértek ennivalót, de a három nap alatt csak egy al­kalommal kaptunk valami ehetetlen és meg- savanyodott levest. Utunk végig halottakkal volt kikövezve, s amerre csak néztünk, min­denhol kiloccsant agyvelejű embereket lát­tunk. Ha valaki kilépett a sorból egy csigáért vagy pár szál fűért, hogy éhségét csillapítsa, vagy a gyengesége miatt egy pár percre leül­jön, akkor a mindent látó és mindent figyelő SS-őr nyomban lelőtte. A lerongyolódott és agyongyötört sereg minden erejét összeszed­ve menetelt, de, még így is, ez az út több száz halottat jelentett számunkra. Megérkezve Gunskirchenbe - a halál­erődbe - még rosszabb sorsban volt részünk. Itt fabarakkokba szállásoltak el, ahol annyira 188 össze voltunk zsúfolva, hogy sem a megmozdulás, sem a kijárás nem volt lehetséges. Egész nap és egész éjjel összekuporogva ültünk, kilá­tás nélkül arra, hogy valaki is ki­nyújthassa a lábát. Kosztunk gyalázatosán rossz és kevés volt. 24 órában egyszer meg­jelent vagy a 2-3 deci répalé, vagy a 2 deci üres, keserű feketekávé, vagy 10 dekányi, szintén penészes kenyér. Ilyen koszt mellett a már amúgy is legyengült emberek na­ponta százával haltak meg, s ezeknek hullá­it napokig tűrtük magunk mellett vagy kinn, az udvaron mindenfelé. Látványnak is szörnyű volt a sok mezítelen, csupa csont hullahegy, amik állandóan mutatták, hogy ez a sors vár ránk is holnap vagy holnap­után. Úgy éreztük mindnyájan, hogy napja­ink meg vannak számlálva, s mi is úgy né­zünk ki, mint a szemétre dobott többi hul­lák, csak annyiban különböztünk, hogy né­melyikünk még meg tudott néha szólalni, vagy ki tudta a szemét kissé nyitni. A tetvek ezrei leptek el bennünket, ami ellen nem bír­tunk védekezni, egyrészt mert ivóvizet sem láttunk, nemhogy mosdóvizet, másrészt pe­dig annyira le voltunk gyengülve, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel sem bírtunk so­kan felállni. Ilyen életmód után ért a felszabadítás 1945. május 4-én, amikor is az amerikaiak el­vittek minket Valsbe a kórházba. Nagyoroszi Steinberger Zoltán Részlet a DEGOB 2514. számú jegyzőkönyvéből. Steinberger Zoltán üvegessel felvette Reiner Lili Budapesten, a DEGOB Bethlen téri központi helyi­ségében, 1945. július 15-én. Vágó Lenke Losonc

Next

/
Thumbnails
Contents