Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
ezek vittek el bennünket gyalog Schattendorfba. Ebben a lágerben tankakadályokat csináltunk. Két hónapi munka után már erősen közeledtek az orosz csapatok, és akkor gyalog vittek tovább Mauthausenba. Mauthausenban munka nem volt, sátrakban voltunk elhelyezve, de a legtöbben a szabad ég alatt aludtak, mert nem volt elég hely. Ide állandóan érkeztek transzportok. Rengeteg volt az éhség folytán legyengült ember, ezeket bevitték a revierbe, de onnan élve nemigen jöttek ki. Ennek folytán, ha csak lehetett, letagadtuk a betegségünket. Naponta számtalan pusztult el, részben végelgyengülésben, részben tífuszban. Az élelmezés egészen minimális volt, tizenhat embernek osztottak egy kilós kenyeret, tehát az éhség óriási volt. Az SS-ek állandóan ütöttek-vertek bennünket, és ami csekély érték még nálunk volt, azt is elszedték tőlünk. Egy hónap után gyalog indítottak útnak Günskirchenbe. Három nap és három éjjel gyalogoltunk, teljesen étlen-szomjan. Kínzó éhségünkben füvet, répalevelet és csigát ettünk. Az ilyen borzasztó körülmények folytán 15-20%-a ottmaradt az úton, nem bírták a gyaloglást folytatni. Aki nem tudott lépést tartani, azt lelőtték. Günskirchenben szintén nem dolgoztunk semmit. Fabarakkokban voltunk elhelyezve, ahova ötszáz ember helyett kétezer-ötszázat zsúfoltak be, úgyhogy sem leülni, sem felállni nem volt képes az ember. Itt is óriási éhség pusztította az embereket. Minden lépésnél holttestek hevertek, rajtuk tapostunk. Mindenütt rengeteg szenny és piszok vett körül. Tisztálkodni egyáltalában nem lehetett, mert víz nem volt, nagy nehezen tudtunk kapni minden harmadik nap 3 deci vizet. Nem tudtuk, mit kezdjünk vele, megigyuk-e, mosakodjunk vagy mossunk-e vele. Már parancsba volt adva az SS-eknek, hogy az összes foglyokat ki kell végezni, de szerencsénkre, az utolsó percben, ez év május 4-én megérkeztek megmen- tőink, a dicső amerikai csapatok. Tőlük kaptuk a jobb és táplálóbb élelmezést, és fertőtlenítés után tiszta ruhaneműt. Még egy pár hétig pihentünk, utána a cseh transzporttal érkeztem el idáig. Amint lehetőség lesz rá, nagyon szeretnék Palesztinába kivándorolni. Részlet a DEGOB 2630. számú jegyzőkönyvéből. Farkas Károly szalacsi, Weiszburger Andor kispesti és Ernst Tibor losonci lakossal, kárpitossal felvette Kandel Klára Budapesten, a DEGOB Bethlen téri irodájában, 1945. augusztus 12-én. Itt csak a losonci visszaemlékezés részletét közöljük. A zsidótörvény annyiban érintett, hogy 1942- ben be kellett vonulnom, mint munkatáboros, Rimaszombatba. Ott dolgoznom nem kellett, mert a századőrségen voltam. Rimaszombatból Szolnokra kerültem, majd október 5-én Budapestre hoztak. Innen vissza Szolnok, majd Sopron, ahol az utcát söpörtük és havat hánytunk. Húsz napig voltunk Sopronban, s innen vittek ki egyenesen Németországba. Egy vagonban kb. hetvenöt-nyolcvan ember szorongott, közben éheztünk, nem kaptunk enni, és kínlódva vártuk, mi lesz a sorsunk. Windisch-Minichofba érkeztünk meg. Itt német katonák vártak, akik szétosztották a társaságot. A mi feladatunk páncélárokásás, bunkerásás volt. Az élelmezés tűrhető, csak kevés. Bánásmód szintén kibírható. Itt nagyon leromlottunk mindnyájan, s nem csoda, ha kezdett emelkedni a halálozás. Ekkor már kezdődött a flekktífuszjárvány is. Itt éltünk egészen március végéig, akkor elindítottak gyalog Mauthausenba. Grazon 187 Berkovics Rivka Salgótarján Ernst Tibor
