Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

holmi, új facipő? Visszahoztak, hogy a pokol fenekén végezzem?

Teljesen elgyengültem. Visszaemlékeztem Auschwitzba érésem első napjára, amikor elválasztották az unokanővéremet a kisfiától, hogy külön-külön, de még aznap gázkamrában öljék meg őket. A mi kálváriánk is ilyen borzalmas módon ér véget? Auschwitz! Végzetes volt visszakerülni e gyűlölt helyre.

Életünk legtragikusabb éjszakáját töltöttük. Letámolyogtunk a rámpákon a vagonokból. Úgy 50 méternyire fekete füst gomolygott egy piros téglás kéményből. A krematóriumból. Mellette két kisebb, kamraszerű épület, ablakok nélkül. Kétségtelenül gázkamrák. Este 8-9 óra körül durva SS-őr hajtott minket, mint a marhákat, a bal oldali kamra felé. Vacogó fogakkal mondogattam magamban: „Mindennek vége, most megölnek bennünket!" Az őr parancsára az ajtóban levetkőztünk, a klumpánkat is kint hagytuk. A hidegtől és félelemtől vacogó, pucér nőket egyesével tuszkolta a nyomasztó terembe. Bent sötétség, ragacsosan koszos padló, erős klórszag, könnyeztünk tőle és köhögésre ingerelt. Egyre több fogoly érkezett, pedig már egy tapodtnyi hely sem maradt. De az SS-ek ököllel, fegyvereikkel fenyegetve és vérebeikkel még számos pucér nőt kényszerítettek közénk, kíméletlenül bepréselve a klórbűzös sötétségbe. A közelből jajveszékelés, szívet tépő zokogás hangja ért hozzánk.

Nem volt nehéz következtetni. A gázkamra előterébe tuszkoltak, ahonnan csak néhány lépés megpróbáltatásaink végső állomása, a megsemmisítés. Többé nem érdekelt a helyzetünk. Láttam közelgő elmúlásunkat, gyötrelmünk, balsorsunk végét. Csak Anyám, e rendkívüli asszony szavai öntöttek belénk némi erőt. „Legyetek nyugodtak, minden jóra fordul, valaki ott fölöttünk megment bennünket." Egy magyar asszony hallotta Anyámat

176

és haragra gyúlt: „Mi az, hogy valaki ott fönt egyáltalán törődik velünk?! Ne beszélj hülyeséget! Mit gondolsz, ki téríti el gyilkos szándékától ezeket a vadállatokat? Még mindig nem fogtad fel, hol vagyunk? Nem hallod a halálhörgést pár lépésnyire tőlünk? Azt hiszed, te idióta, örömükben ordítoznak, vagy így szórakoznak? Megölik őket, aztán mi következünk." Egy másik asszony leintette: „Maradj már! Számít az, ha kinyírnak? Legalább vége az életünknek. Mi a fenének élnénk tovább?" Egyre többen emelték föl hangjukat: „Pofa be! Elfogy a levegő!" „Nem vettétek észre, hogy nincs ablak, és legalább ötszázan akarunk oxigénhez jutni?" Nem tudom, ki beszélt, de hallgattak rá. A beállott csendet nehéz légzés és nyöszörgés zaja törte meg. Habár a csend még rosszabbul érintett, mert a közeli gázkamrából erősebben hallatszott a ja- jongás. Ha sokáig tartott, hol hamar befejeződött, attól függően, milyen mennyiségben bocsátották be a gázt.

Ez nem volt sem több, sem kevesebb, mint maga a pokol. Az idő lassan telt a feszült várakozásban, oxigénhiánnyal küzdve, egymáshoz préselten állva a klórbűzös teremben. Időnként innen-onnan panaszkiáltások hangzottak. „Ne taposs rám!" „Kelj föl!" „Mi az, megvesztél?!" „Mit képzelsz, hol vagy, hogy le akarsz ülni?" Felelet nem jött, mert a földre roskadó nem leülni akart, hanem leterítette a borzadály, éhség, betegség, vagy egyszerűen megfulladt. Ezt is csak másnap reggel tudtuk meg, amikor váratlanul kulcs csikordult a zárban, nyílt az ajtó, és tiszta nappali fény áradt be. Egy asszony kétségbeesetten kiabált. „Nem pihenni ültek le a szerencsétlenek! Nem élték túl az éjszakát!" Hat náci tűnt fel, egyikük dühösen ordítozott. Aki nem értett németül, azt hihette, azért őrjöng, mert még mindig élünk. Valójában másért dühöngött. „Mi a feDeutsch Manó Salgótarján