Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

nét keresnek itt ezek?! Melyik hülye zárta ide őket? Tetovált häftling- csoport Krakkóból. Ki velük, de máris!" Az ablaktalan siralomházon kívül az éjszakai lidércnyomástól is megszabadultunk.

A többség biztosra vette, hogy soha többé nem lát napfényt. Kivéve Anyámat. A legnehezebb pillanatokban is vallotta: „Valaki fölöttünk..." Bízott egy felsőbb hatalom oltalmazó jóságában. Másokon elhatalmasodott a csüggedés, átkozták a végzetet. Mama viszont bizakodott, a bizodalma óvott meg a haláltól. Kint a szabadban új klumpát és új öltözéket kaptunk. Utána ötösével sorakozó létszámellenőrzésre. Számolás után az SS felüvöltött: „Ezek megvesztek! Tíz fő hiányzik! Felkutatni!" Elhallgatott, amikor megmondták, hogy tíz holttest maradt bent. Tíz szerencsétlen társunkkal végzett a sanyargatás. Én átvészeltem a rettegett éjszakát, hát tanúsíthatom, a pánik erősebbnek bizonyult a félelemnél, megtörte a gyönge szíveket.

Másfél napja nem ettünk. Őreink most betereltek egy barakkba, ahol megkaptuk a szokásos reggeli löttyöt. Ezúttal ízletesnek éreztük, mert életet is nyertünk. Megpróbáltatásaink legdrámaibb éjszakája után visszatértünk az auschwitzi semmittevésbe. Nem is akadt tennivaló, viszont ez időleges pihenést nyújtott a krakkói munkanapok után. Jót tett éhhalállal küzdő szervezetünknek. Ezzel szemben különösen nyomasztó azonos helyen lenni a működő gázkamrákkal, krematóriumokkal. Égő hús szagát beszívni. Tudtuk, hogy emberek hamvadnak el a nácik parancsára.

Amint elhelyezkedtünk, két fogolytársunk kereste meg Anyámat. Azok a magyar nők, akik olyan nyersen förmedtek rá kevéssel ezelőtt, amiért Isten oltalmában bízott. Csodálkoztam, hogy fölismerték, hiszen a vaksötétben nem láttuk egymást. „Már régen figyeljük azt az asszonyt, aki a legreménytelenebb helySchwarz Mihály Balassagyarmat

zetben is imádkozik, hisz Istenben. Mi viszont a történtek után Anyád imájának erejében hiszünk, és megáldjuk őt. Drága gyermekem, Anyád egy szent." A szóban forgó két nő, két budapesti orvosfivér felesége. Beszélgetéseink során kiderült, egy időben hurcoltak el Magyarországról. Egyikük könnyek közt mondta el: érkezésünk napján a 10, 12 és 14 éves gyerekét bal oldalra küldték, vagyis a gázkamrába. Kivételes szerencse, hogy én a 13 évemmel nem oda kerültem. Úgy látják, Anyámat valóban oltalmazza az Örökkévaló. Akit ilyen kivételes lénynek tartanak, az kétségtelenül emelkedett lélek, kezdeményezőkészséggel és bátorsággal megáldva - gondoltam. Az 6 ötletére húztam ki magam, hogy magasabbnak tűnjek Mengele, a Halál Angyala előtt. „Húzd ki magad! Imádkozzunk Istenhez, hadd sikerüljön a cselfogás!" - így Anyám, az alkalomnak megfelelően. Ő sosem szűnt meg küzdeni és töprengeni a legjobb megoldáson.

A második auschwitzi tartózkodásunknak kényszerű semmittevéssel töltött idején szoros barátságot kötöttünk a két magyar asz- szonnyal. Egyre több szeretettel halmoztak el mindhármunkat. Anyám, a jó megfigyelő, bölcs asszony, megállapította, hogy barátnőink terveznek valamit, mert titokzatosan viselkednek, túl gyakran súgnak-búgnak. Egy napon - mintha tréfálkoznának - arra célozgattak, látják a szökés lehetőségét, életben maradásunk biztosítékát. így adagolták szökési tervüket, nyílt színvallás helyett. Persze azt is hihettük, ilyen képtelen ábránddal találtak módot a rabság elviselésére, amely valamicskét enyhített börtönünk szigorán. Valójában nagyon is komolyan gondolták, amit mondtak. Egy héttel később az SS reggeli létszámellenőrzése nem egyezett. Megszólalt a riasztó- csengő, a katonák ordítozva futkostak ki-be,

177