Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

nét keresnek itt ezek?! Melyik hülye zárta ide őket? Tetovált häftling- csoport Krakkóból. Ki velük, de máris!" Az ablaktalan siralomházon kívül az éjszakai lidércnyomástól is megszabadultunk. A többség biztosra vette, hogy soha többé nem lát napfényt. Kivé­ve Anyámat. A legnehezebb pilla­natokban is vallotta: „Valaki fölöt­tünk..." Bízott egy felsőbb hatalom oltalmazó jóságában. Másokon elha­talmasodott a csüggedés, átkozták a végzetet. Mama viszont bizakodott, a bizodal­ma óvott meg a haláltól. Kint a szabadban új klumpát és új öltözéket kaptunk. Utána ötösé­vel sorakozó létszámellenőrzésre. Számolás után az SS felüvöltött: „Ezek megvesztek! Tíz fő hiányzik! Felkutatni!" Elhallgatott, amikor megmondták, hogy tíz holttest maradt bent. Tíz szerencsétlen társunkkal végzett a sanyar­gatás. Én átvészeltem a rettegett éjszakát, hát tanúsíthatom, a pánik erősebbnek bizonyult a félelemnél, megtörte a gyönge szíveket. Másfél napja nem ettünk. Őreink most be­tereltek egy barakkba, ahol megkaptuk a szo­kásos reggeli löttyöt. Ezúttal ízletesnek érez­tük, mert életet is nyertünk. Megpróbáltatása­ink legdrámaibb éjszakája után visszatértünk az auschwitzi semmittevésbe. Nem is akadt tennivaló, viszont ez időleges pihenést nyúj­tott a krakkói munkanapok után. Jót tett éhha­lállal küzdő szervezetünknek. Ezzel szemben különösen nyomasztó azonos helyen lenni a működő gázkamrákkal, krematóriumokkal. Égő hús szagát beszívni. Tudtuk, hogy embe­rek hamvadnak el a nácik parancsára. Amint elhelyezkedtünk, két fogolytársunk kereste meg Anyámat. Azok a magyar nők, akik olyan nyersen förmedtek rá kevéssel ez­előtt, amiért Isten oltalmában bízott. Csodál­koztam, hogy fölismerték, hiszen a vaksötét­ben nem láttuk egymást. „Már régen figyeljük azt az asszonyt, aki a legreménytelenebb hely­Schwarz Mihály Balassagyarmat zetben is imádkozik, hisz Istenben. Mi viszont a történtek után Anyád imájának erejében hiszünk, és meg­áldjuk őt. Drága gyermekem, Anyád egy szent." A szóban forgó két nő, két budapesti orvosfivér fe­lesége. Beszélgetéseink során kide­rült, egy időben hurcoltak el Ma­gyarországról. Egyikük könnyek közt mondta el: érkezésünk napján a 10, 12 és 14 éves gyerekét bal ol­dalra küldték, vagyis a gázkamrá­ba. Kivételes szerencse, hogy én a 13 évemmel nem oda kerültem. Úgy látják, Anyámat valóban oltalmazza az Örökkévaló. Akit ilyen kivételes lénynek tartanak, az két­ségtelenül emelkedett lélek, kezdeményező­készséggel és bátorsággal megáldva - gondol­tam. Az 6 ötletére húztam ki magam, hogy magasabbnak tűnjek Mengele, a Halál Angya­la előtt. „Húzd ki magad! Imádkozzunk Isten­hez, hadd sikerüljön a cselfogás!" - így Anyám, az alkalomnak megfelelően. Ő sosem szűnt meg küzdeni és töprengeni a legjobb megoldáson. A második auschwitzi tartózkodásunknak kényszerű semmittevéssel töltött idején szo­ros barátságot kötöttünk a két magyar asz- szonnyal. Egyre több szeretettel halmoztak el mindhármunkat. Anyám, a jó megfigyelő, bölcs asszony, megállapította, hogy barátnő­ink terveznek valamit, mert titokzatosan vi­selkednek, túl gyakran súgnak-búgnak. Egy napon - mintha tréfálkoznának - arra céloz­gattak, látják a szökés lehetőségét, életben ma­radásunk biztosítékát. így adagolták szökési tervüket, nyílt színvallás helyett. Persze azt is hihettük, ilyen képtelen ábránddal találtak módot a rabság elviselésére, amely valamics­két enyhített börtönünk szigorán. Valójában nagyon is komolyan gondolták, amit mond­tak. Egy héttel később az SS reggeli létszámel­lenőrzése nem egyezett. Megszólalt a riasztó- csengő, a katonák ordítozva futkostak ki-be, 177

Next

/
Thumbnails
Contents