Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
F. М.-né Részlet Hídváry István interjújából. Nappal érkeztünk Auschwitzba, én legalábbis úgy emlékszem. Mikor Birkenauba érkeztünk, ott várt bennünket Mengele, a gyönyörű filmszínész lágerorvos. A hírhedt Mengele várt bennünket. Minden pakkunkat ott kellett hagyni a vagonok mellé letéve. A Kék Duna keringöt dúdolta, ezt, látja, soha nem fogom elfelejteni. És gumibot volt a kezében. A bal kezével intett arra, a jobbal a másik oldalra, és a gyerekes szülőket vagy az öregeket, vagy aki egyszerűen nem tetszett, azt intette balra, a másik társaságot jobbra. Mi a húgommal mentünk. A kezünk össze volt kulcsolva mindig, hogy el ne szakadjunk egymástól. Amikor láttam, hogy az anyám meg a gyerekem, a másfél éves kisfiam mentek balra, reflexszerű- en, automatikusan rohantam volna utánuk. Mengele megrántotta a kezem és megkérdezte németül, amit egy kicsit értettem, hogy: egészséges vagy? Mondtam, igen. Akarsz dolgozni? Igen. Tudtam, hogy dolgozni visznek, illetve úgy tudtam, és nyilván ez volt a felelet részemről, hogy igen. Erre megfogott és rántott egyet rajtam. Azt mondta, hogy los! [gyerünk!], és elrángatott az anyámtól és a fiamtól, így maradtunk mi az élők között egyelőre Auschwitzban a húgommal. Ezt soha nem fogom elfelejteni. А В lágerben voltunk, szörnyű körülmények között. Ágy? Ugyan kérem, hova tetszik gondolni? Ágy? A földön feküdtünk volna, ha annyi helyünk lett volna. De ha az egyik megmozdult, a másik már nem találta a helyét. Ha egy kicsit kinyújtotta a lábát meg a kezét, akkor már elfoglalták a helyét. Úgyhogy a legszörnyűbb körülmények között éltünk ott. Én - kis szerencsével - nem sokáig: a húgommal meg az egyik rokonommal, az unokatestvéremmel a barakkal szemben lévő 160 revierre kerültünk. A húgom volt a biokovának a csicskása. Odavitt minket magához, és akkortól kezdve nekünk viszonylag - hát auschwitzi viszonylatban, ottani körülmények között - jó dolgunk volt. Olyan értelemben, hogy ágyon feküdtünk, emeletes priccseken. Nem kaptunk jobb ételt, az ehetetlen volt, és nem is tudtam megenni. Szegény húgom, mindig nekem adta a kenyerét, és én örök lelkifurdalásban élek, hogy elfogadtam tőle. Ő elpusztult, én itt vagyok. Mindig olyan ropogós, homokos káposztát kaptunk. Sergemüsének hívták. Ezt kaptuk ismétlődően, nap mint nap. Valami kásaszerű volt benne, szóval ehetetlen volt. Ember számára szerintem ehetetlen. Ott voltunk mi, ilyen körülmények között, tehát nem jobban, mint a blokkban, csak annyival volt jobb, hogy ágyban feküdtünk. De minden nap jött Mengele. Hát, ezt érdemes meghallgatni és érdemes meg is írni, amit most fogok magának mesélni, mert eddig sablon és közömbös és mindenki átélte azt, amit mondtam. Odahordták a betegeket a revierbe. Úgy hívták ezt a kórházat. Akinek hasmenése volt, mert ott ez nagyon gyakori betegség volt, vagy egyéb más baja volt, azt szépen behozták a kórházba, mintha fontos lenne az ő élete és az ő személye, és ápolni kellett. Mikor elkiabálta valaki magát, hogy Mengele jön - mert minden nap jött ellenőrizni a kórházat -, akkor mi katonás haptákban, a legnagyobb fegyelemmel és a legnagyobb izgalommal és félelemmel fogadtuk őt. Az ágyakat a legsimábbra, gyönyörűre kisimítottuk. Végigment Mengele az ágyak mellett, és mondta, hogy ennek fanalgint, ennek inzulint, tehát kiadta az utasításokat, hogy melyik betegnek mit adjanak. Aztán elment. Legközelebb visszajött: hundert und zwanzig weg, azaz százhúszat fölrakni az autóra, és viszik a gázba. Persze szegények nem tudták, hogy Kovács Nándor Kisterenye
