Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
hova kerülnek, csak vitték őket. így csinálta. Lehet, hogy pont az volt, akinek tegnap inzulint írt fel vagy fanalgint, vagy hogy hívták ezt a gyógyszert. Itthon ezt a nevet nem is hallottam még. És vitték őket a gázba. És ez nap mint nap megismétlődött. Az én drága aranyos húgom, aki négy évvel volt fiatalabb mint én, ismerve az én érzékeny lel- kületemet, soha nem hagyta, hogy én halottat fogjak. Mert nekünk kellett hordani a halottakat meg a betegeket, és fölrakni az autóra, akiket elvittek. Mindig úgy intézte, hogy én menjek el, és mindent csinált helyettem, hogy engem kíméljen és védjen. Ez volt az ottani életünk. A kórház földszintes épület volt, és egyszer Mengele jött be az ajtón, amikor én éppen hajoltam ki az ablakon, és amit kértek, mindent adtam a rászorulóknak. Jöttek a szemben lévő blokkból az ismerősök, a salgótarjániak: jaj, megfagyok, cipő nincs rajtam, ruhám nincs - óh, szegények! A halottakról, ami volt, mindent kiadtam. Néha gyógyszert is adtam nekik. Megkérdezte ekkor Mengele - németül ugyancsak -, hogy mi ez a tachli-machli. A két ujját így összekulcsolta, és azt mondta, ha még egyszer ezt meglátom, akkor mész. És két ujját a nyakára tette, hogy a gázba. Tehát ekkortól kezdve - ugye ő orvos volt, más szemmel látta az embereket, illetve nem is emberszámba vette - engem megismert, mert nekem van itt ez a vágás az arcomon, és úgy látszik, ez bevésődött az emlékezetébe. Amikor a revier feloszlott, az embereket elvitték. Elvitték a szerencsétlen foglyokat - mert az volt a nevünk, fogoly. Kit hová, bizonyos számú csoportosítással vitték el az embereket. Amikor minket szelektáltak, akkor engem Mengele elválasztott a húgomtól. Őt elvitte a transzportba, engem munkára. Az egy boldogság volt. Hogy mi volt később, azt még nem lehetett tudni, de Auschwitzból megszabadulni, az egy öröm volt. Illetve egy föllélegzés. Októberben szomorú, esős idő volt, erre emlékszem még, hogy hányadika, arra már nem nagyon, talán tizennegyedike, ha jól van a tudatomban. Amikor a húgomékat elvitték a transzporttal, mint egy eszelős, odarohantam a göncökhöz, amit levetettek - az ilyen csoportos elvitelnél meztelenre kellett vetkőzni -, és a húgom rongyait kerestem ki. Magamhoz szorítottam, hogy ez nem lehet igaz, mi itthon is imádtuk egymást, nagyon jó testvérek voltunk. Ott meg, ha az egyik ment vizet inni, a másik vele, mindenhová egymás kezét fogva mentünk. Mikor elvitték, én már azt hittem, hogy vége a világnak. Félig-med- dig azt már tudtam, hogy sokat nem várhatok haza az enyéim közül, ha én fölszabadulok, mert az anyám és a kisfiam a bal oldalra ment, és akkor már sejtettük, hogy mi van ott, a bal oldalon. A férjem fogságban volt, amikor eljöttünk, tehát nem tudtam, hogy visszakapom-e, az apámat ugyancsak deportálták és tudtam, az ő sorsa is megpecsételődött. Tehát az egyetlen volt a húgom, akihez görcsösen ragaszkodtam, hogy majd mi túléljük és együtt hazajövünk, de elválasztottak tőle. Ekkor jött oda hozzám a kórházbeli biokovánk, és megkérdezte, hogy ki megy el az ebédért. Hatalmas küblikben hordták az ebédet, én addig soha nem mentem, vagy a testvérem ment el helyettem, vagy valaki más, lényeg az, hogy rám sohasem került sor. A lényeg az, hogy amikor a biokova szólt, szinte könyörögtem, hogy én szeretnék menni. Gondoltam, hátha valamit megtudok az előző csoportról, és akkor soha nem megyek vissza. így is történt. Állt egy női század, egy zsidókból álló csoport, akiktől megkérdeztem, hogy kik ők. Azt mondták, megyünk a délelőtti transzport után. Mondom: Istenem, könyörgöm, vegyetek magatok közé, mert énnekem elvitték 161
