Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

rancs érkezett Himmler aláírásával táborunkhoz, mely szerint lágerün­ket ki kell üríteni, és bennünket a köledai repülőtéren el kell pusztíta­ni. Mi erről a parancsról tudomást szereztünk és egyenesen a parancs­nokhoz fordultunk, aki azt mondot­ta nekünk, hogy igenis, holnap elin­dulunk Köleda felé, azonban a ha­junk szála sem fog meggörbülni. Neki nincs is gépfegyvere, csak egyetlen golyószórója, és nincs elég golyója, hogy mindenkinek jusson belőle, különben is, ő hét éve katona, de nem gyilkolt meg senkit, most sem jut eszébe gyil­kolni, és pláne most nem jut eszébe gyilkolni, amikor már csak 30 km-re vannak az ameri­kaiak. 3-án este irtózatos robbanásra lettünk figyelmesek, csak másnap tudtuk meg, hogy a robbanás nem volt más, mint az ott lévő muníciógyárnak a németek által való felrob­bantása. Ahogyan a hadi helyzet változott, a lakos­ság is barátságosabb lett, úgyhogy április 4- én, amikor gyalog elhagytuk Sömmerdát, a gyári munkásság és a lakosság barátságosan viselkedtek. Április 4-én elindultunk délután 3 óra felé Köleda irányába 1246-an. A betegek, gyengék raktárunk teherautóin jöttek utánunk, Kö- ledában megelőztek, egyenesen Altenburgba mentek. Nyolcnapi gyaloglás után mi is meg­érkeztünk ide. Útközben, akik nem tudtak menni, tettleg is biztatták egyes SS-katonák, derekukra kötöttek kötelet, és úgy húzták azo­kat. Miután a gyaloglás igen lassan ment, akik nem tudtak járni, kocsira ültették és utánunk hozták. Altenburgban láttuk a különbséget, hogy a mi őreink mennyivel emberségesebbek vol­tak, mint az ottani láger felügyelői, és az otta­ni lágerparancsnok nagyon elégedetlen volt velünk, mert szerinte roppant fegyelmezetle­nek voltunk. Nem volt alkalma bennünket so­Steiner Juliska Losonc káig fegyelmezni, mert április 15-én Altenburg határába értek az ameri­kai csapatok, lágerünket lóhalálá­ban ürítették ki, és nagyiramban vit­tek tovább Glachau felé. A mi embe­reink maradtak velünk, a régi alten- burgiak, keresztény és zsidó lengye­lek, és Magyarország különböző vi­dékeiről származó zsidó férfiak a régi altenburgi parancsnok kíséreté­ben mentek tovább, nem is találkoz­tunk többé velük. Mi azzal a céllal indultunk el, hogy bennünket veze­tőink Karlsbadban fognak elhelyezni, azon­ban nem sikerült bennünket idevezetni, mert akkor már minden oldalról tódultak be az amerikai és orosz csapatok. Mi az Erzge- birgében, Stollberg, Gemsgrün, Breitenbrunn, Stolzenheim, Boxbergben jártunk. Altenburg után, a következő délelóttön Glachauban egy ütközet közepére értünk: hátunk mögött kb. 4 km távolságban az amerikai páncélosok lőtték a glachaui gyártelepet és állomást, a németek védekeztek. Mi az országút oldalán, hason fekve vártuk be az ütközet végét. Délelőtt 10 órától este 6 óráig feküdtünk így az árokban, 1246 ember közül 206-an, egy emberünket el­vesztettük, a többiek sértetlenek maradtak. Az SS-ek és több haftlingünk széjjelszaladtak ezen a környéken, a Gestapo emberei fogták össze őket és kísérték Meran nevű faluba, amely közvetlenül Glachau mellett van, ott voltak SS-kíséróink is. Nem találtuk meg kísé­retünket, Stollbergig másodmagammal gya­log bandukoltam, ott csapatunkból egy idő­sebb nőre találtam, aki azután megmondta, hogy csapatunk fő része az itteni árja bűnözők börtönében van elhelyezve, bennünket is oda­vittek. Akkorra már transzportunk hatszáz emberre csökkent le, mert útközben több szá­zan megszöktek és más irányba menekültek. Glachauban is kétszáz ember maradt le. Stollbergből másnap továbbmentünk az előbb jelzett útirányban. Útközben az SS-ek szállá­154

Next

/
Thumbnails
Contents