Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései
hány kiválasztott társamat ismét az ún. „ambulanciára" elkísérjem, és akkor ennek a fertőtlenítőnek az ajtaja nyitva volt. Egyáltalában nem különbözött a másik fertőtlenítőtől, legfeljebb annyiban, hogy nagyon vastagon bélelt ajtaja volt, gumiszalagokkal a szélén. Belül korlátok voltak, mely korlátok azonban üres, átlyukasztott tusra emlékeztető csövek voltak, ezeken a csöveken az I. G. Farbenindustrie által szállított, gyorsan ölő gáz ömlött ki. Egy mellettem elmenő és a gázkamra körül foglalatoskodó csíkos ruhás férficsoporttól vettem ezt az értesülést, aki megkérdezte tőlünk: „Tudják, mi ez? Ez a gázkamra." A kíséretünkben lévő lengyel lányok, akiktől ezt szintén megkérdeztem, ugyancsak megerősítették. Többet nem is voltam ezen a környéken, ellenben június 29-én az állomáson egy füvet tisztító csapatban voltam, amikor is egy transzportvonat érkezett. Dr. Mengele ott állott a vonatnál, jelentették neki, hogy nincs üres barakk, ezt a transzportot hová helyezzék el? Hallottam, amikor azt válaszolta, hogy „Alles in Gas!" [Gázba mindet!]. Úgy tudom, egy Alföldről érkező csapat volt, az egyik vagonból ugyanis kiszálltak, hogy ismerünk-e kiskunhalasiakat, egy másik helyről pedig kalocsaiak iránt érdeklődtek. Június végén hőmérőt és sztetoszkópot kaptam. Ebben az időben a mi lágerünkben berendeztek egy valódi ambulanciát, mellette egy pár ágyas kórtermet átmeneti, könnyű betegek részére. Ha véletlenül az orvos skarlátot, diftériát vagy tífuszt állapított meg, azt legfeljebb csak átmenetileg, 24 órára tartották benn ebben a kórházban, amit ott reviernek hívtak, akkor azután jött az autó, és ezeket a szerencsétleneket teljesen lemeztelenítve elvitték megsemmisíteni. Itt több scharlachos beteget társaik a barakkban eldugtak, ezek közül páran már itthon is vannak. Nagy általánosságban azok között a háftlingek között, akikkel Auschwitzban együtt voltam, nagy volt az összetartás, igyekeztek egymás baján segíteni, a betegeket elrejtették, enni vittek nekik, de ez csak az első hetekben volt. A későbbi idők folyamán az emberek önzőkké váltak, társaikkal nemcsak hogy nem törődtek, hanem egyenesen ellenséget láttak bennük, egymásnak ételét ellopták, sőt akadtak olyanok is, akik társaikat egyes apróbb elkövetett csínyek miatt a németeknek beárulták. Néhányszor borzalommal láttam, hogy a gyermek anyjától vagy a testvér testvérétől lopta el élelmiszeradagját, vagy vitte el a nehezen, titokban szerzett szappant vagy darabka törülközőjét, egy kendőt, amit ott nagy nehezen szerzett. Július 3-án délután dr. Mengele magához hívatott a revierbe. Azt mondotta, hogy most azonnal megyek az A lágerbe. Nem lehetett elbúcsúznom, a blokkba többé vissza nem mehettem. Egy SS-nó elkísért az A lágerbe, ott először bevittek a revierbe, megkérdezték, hol szereztem a diplomám, orvosként hol működtem. Azt mondották, hogy a transzporttal fogok elmenni mindjárt. Előbb a fürdőbe vittek, megfürödtem, kaptam szürke vászonruhát, trikónadrágot és egy tarka inget meg fatalpú cipőt, utána bevittek a 9-es blokkba, ahonnan Máramaros, Bereg, Ung megyeiekkel, valamint Nagykanizsáról származókkal bevago- níroztak. Augusztus 4-én délben hagytam el Auschwitzi 2002-ed magammal, 2000 munkás és 2 orvos. Rögtön a beszállásnál egy kis megköny- nyebbülést éreztünk, mert a felügyeletünkkel megbízott katonák, kivéve a parancsnokot, mind a Wehrmachthoz tartoztak, akik emberségesen bántak velünk. Minden vagonba két katona volt beosztva, legtöbbje az előbbi háború rokkantjaiból került ki. Vagonjaink az 149 Weinstein Jolán Balassagyarmat
