Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

egész úton nyitva voltak, majdnem minden megállónál friss vizet kaptunk, megengedték, hogy mosakodjunk. Még Auschwitzban kaptunk személyenként 1 kg kenyeret, 5 dkg lószalámit, 10 dkg margarint. Egy- egy nagyobb állomáson reggelenként egy vödör meleg feketekávét osztottak ki közöttünk. Ötven ember volt egy kocsiban, katonakísérőink minden este pontosan elrendezték, hogy felváltva feküdjünk le. A mi két kísérőnk többször saját készletéből is osztott szét ennivalót, ha mást nem, egy-egy szem cukrot. Egy alkalommal sört is hozatott fel, és mindenki kapott belőle egy pohárral. „Aber niemanden sagen und erzehlen davon!" [értelemszerűen: Erről pedig egy szót sem senkinek!] - mondották a katonák. Két kísérőnk, Hinze Oberfeldwebel és Heller, a láger rechnungsführerje cigarettát is adott.

Tíznapi utazás után - útközben néha majdnem egész napot álltunk is, pl. Drezdában, Hallében és Dortmundban - megérkeztünk Gelsenkirchen állomásra, ahonnan gyalog mentünk be a kb. 5 km távolságban lévő gelsenbergi műbenzingyárba, azaz helyesebben csak a gyár romjaihoz. Egész Dort- mundtól végig, Gelsenkirchenig, mindenütt romokat láttunk, hatalmas vízvezetékek és benzingyűjtők kilyukasztva, összetörve hevertek a vasútvonal mindkét oldalán. Esett az eső, és mi lenge öltözetünkben bizony nagyon fáztunk, dacára annak, hogy ilyenkor itthon már a legnagyobb kánikula van. A benzingyár tövében egy homokos helyet jelöltek ki számunkra, illetve felállítandó táborunk számára. Korábban érkeztünk, mint ahogy számítottak ránk, és így sem barakk, sem étel nem várt bennünket, sőt abban a kellemes meglepetésben volt részünk, hogy a Todt-szervezet, akik munkaadóink voltak, nagyon kedvetlenül fogadtak, mert férfi munkásokat vártak. Úgy 3-4 óra körül lehetett, amikor leendő tábo150

runk helyéhez érkeztünk, és 6 órakor már fel voltak ütve a lakásunkat képező sátrak. A sátrak mellett két hatalmas mosdóhelyiség, cementből készült kagylókkal és felette tusberendezéssel, a WC azonban akkor még nem volt készen, erre a célra két gödör volt ásva, azonban a következő nap ez is megoldódott elsőrangúan. A sátrakban ötszázanként voltunk elhelyezve, háromemeletes kólyákon aludtunk. A betegek részére külön sátort készítettek, amelyben deszkafalakkal elválasztott helyiségek voltak, két fertőző, egy kórterem, egy ambulancia és egy kis helyiség a két orvosnő és egy ápolónő részére. Itt egymás felett három ágy volt elhelyezve, volt továbbá egy keskeny szekrény, amelyben a gyógy- és kötszereket tartottuk. A kísérő SS főhadnagy itt átadott bennünket egy SS obersturmführernek, név szerint Edmund Dittrichnek, aki egészen a fel- szabadulásig ennek a munkáslágernek parancsnoka volt - egy idősebb, 60 éven felüli, részeges, de nem rosszindulatú ember. Mindjárt az első napon nagyon meg volt döbbenve, hogy ilyen primitív módon vagyunk felszerelve, a häftlingeken egy szál vászonruha volt, akadtak olyanok is, akiknek még fehérneműje sem volt. Dittrich kiadott mindenkinek két takarót, tálat, ivócsészét, kanalat és villát. Igazán nem tudom, hogy a villát miért osztották ki közöttünk, hiszen soha mást, mint zupát, főtt burgonyát nem kaptunk. Eleinte, kb. egy hétig a láger teljesen gyógy- és kötszer nélkül volt, ez azonban nem a parancsnok hibája, hanem a központi SS-kommandó késve küldte el a részünkre engedélyezett gyógyszermennyiséget. A későbbiek folyamán, ha gyógyszerellátásunk nem is volt fényes, de a legszükségesebb dolgokat megkaptuk, habár minden hónapban harcolni kellett érte.

A munkások romeltakarítással foglalkoztak, mely rendkívül nehéz munka volt a fiatal

et Wore tfa* w«r ja

Spielberger Erzsébet Balassagyarmat