Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)

Lágerlélet. Auschwitzba deportáltak és kisegítő munkaszolgálatosok visszaemlékezései

rést. Előfordult aztán az is, hogy a blokk létszámából egy ember hiányzott, ekkor büntetésből egész éjszaka appellt kellett állni. Az emberek télen hóban, esőben mezítláb, vagy legjobb esetben is fatalpú cipőben mentek a munkahelyre. Ha ez a nehéz fapapucs berekedt a hóba vagy sárba, azt kihúzni nem lehetett, ilyenkor a szerencsétlen haftling 25-75 botütést kapott.

Április 13-án elvittek bennünket Melkból Ebenseebe. Kb. négyezren érkeztünk oda, és húszán mentünk el. Az utat részben gyalog, részben hajón tettük meg, elképzelhetetlenül rossz körülmények között, három nap hajón és ugyanannyi ideig gyalog. Ebenseeben, mely hatezer személyre berendezett láger volt, cca. 18 ezren voltunk összezsúfolva. Itt mindenki harmadmagával aludt egy 70 cm-es ágyban, illetve priccsen, és olyan nagyszámú volt a halálozás, hogy én magam egy hulla mellett négy napig feküdtem, nem volt ember és idő arra, hogy a hullákat elszállítsák. Itt egy Simon nevű, továbbá egy Schultz Imre nevű gyarmatival voltam együtt.

Ebenseeben láttam először emberhúst enni. Görögök ették. Amikor jelentették, hogy éjszaka emberhúst ettek, a lágerführer azt válaszolta: „Doch eine Schweinerei, die sind schon nicht Menschen!" [Mégiscsak disznó- ság, ezek már nem emberek!] Nem is nyomoztak utána.

Itt láttam diplomás magyar orvost úgy legelni, mint ahogyan tehenek szoktak, oly nagy volt itt az éhség. Tizenhat napon át napi táplálékunk 7 dl forró vízbe beledobott 5 dkg burgonyahéjból (a burgonyát a lakosság kapta) és minden másnap 9 dkg kenyérből állott. De emellett nekem nem kellett dolgoznom. A többiek ugyanazt a munkát végezték, mint Melkben, föld alatti, cementtel bélelt raktárakat építettek. Abban a blokkban, ahol én voltam, a létszám április 20-án kilencszázötven

körül volt, és a blokk létszáma a fel- szabadulásig, május 6-ig lecsökkent kb. négyszázra, a többi mind meghalt.

Május 6-án megérkeztek az első amerikai harci kocsik. Amikor az amerikai csapatok bejöttek, a németek egy része elmenekült, természetesen. Három napig óriási fejetlenség volt, őrizet nélkül maradtunk, úgyhogy saját magunk tartottunk fenn azután őrséget. Kifosztottuk a különböző raktárakat, volt azután már elegendő élelmiszer. Néhány amerikai katona elnézte a lincselést, akkor jelenlétemben ötven személyt agyonvertek a blokkszemélyzet és kápók közül. Az ötvenben csak egyetlenegy magyar volt, a többi mind lengyel, francia és egyéb náció.

Ez három napig tartott, akkor azután a lágervezetőség nemzetiségek szerint háftlin- gekból alakult, ezek átvették a láger irányítását. Sok dicséret illeti itt meg dr. Neuhauser György pesti orvost, aki a magyar komité elnöke volt, dr. Fellner tolmácsot. Én voltam a magyar komité elnökhelyettese, Radó István a román komité elnöke. Csakhamar megkezdődött a transzportok összeállítása. Június 23-án hagytam el a tábort, az amerikaiak és oroszok közlekedési eszközt, élelmet adtak mint szökevénynek. Az amerikaiak összeállítottak egy háromszáz főből álló román transzportot, ebben magyarok kb. harmincán voltak. Beálltunk mi is a román transzportba, ezzel vittek bennünket Melkig, itt átadtak az orosz parancsnokságnak, ezek közölték velünk, hogy elvisznek Wienerneustadtba, ott fognak átadni nemzetiségek szerint különböző táborparancsnokságoknak. Megmondtam, hogy többé nem óhajtunk táborba menni, azt a tanácsot adták, hogy szökjünk meg. Mint fentebb említettem, kaptunk élelmet tőlük, és innentől kezdve négyen indultunk el mint szökevények: Schulhof Imre, dr. Wittmann István bu145