Pásztor Cecília: Senkiföldjén - Dokumentumok a Nógrád megyei zsidóság holocaustjáról - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból 45. (Salgótarján, 2004)
Rendeltetési állomás: Auschwitz. A gyűjtőtáborok és a deportálás
16 Hídváry István interjúja Cs. Gy.- nével. 17 Hídváry István interjúja G. A.- nével. 18 Hídváry István interjúja Cs. Gy.- nével. 15 Hídváry István interjúja A. G.- nével. 20 Hídváry István interjúja A. G.- nével. 21 Hídváry István interjúja G. A.- nével. K. F. szerint a szerelvény kb. negyven kocsiból állt. K. F. visszaemlékezései a vészkorszakra. Kézirat, 1981. 22 Hídváry István interjúja Sz. A.- nével. tését. A város polgárai vegyes érzelmekkel telten nézték végig a vagonok felé csoszogó közönyös, csüggedt vagy rettegő zsidók halálmenetét. „Délelőtt, akkor jöttünk végig, úgy emlékszem, hogy ami vezetett a bányai óvoda előtt, a gesztenyésen jöttünk végig, a régi Bartók Béla úton. És a patakpartra is emlékszem, mert ott álltak az emberek és néztek bennünket. Volt, aki sírt, volt, aki örült, mi meg teljes közönnyel, mint a barmok, akiket fejbe vertek és viszik a vágóhídra. Hurcoltunk, amit tudtunk, és amit hagytak, hát én nem sokat bírtam már, egyre kevesebbet. Annyira görcsösen ragaszkodott az ember ahhoz, hogy a család együtt legyen! És akkor mi már csak hárman voltunk, mert édesapám már nem volt itt" - meséli egy túlélő.16 Volt, aki kalandos úton a menetből szöktette meg felelését, és volt, aki a kétségbeeséstől megbénultan, tehetetlenül nézte végig családja elhurcolását. „Volt itt egy suszter, Dudásnak hívták, akinek zsidó felesége volt. Ahogy mentünk az állomásra a vagonokhoz, az megfizette a rendőrt és kihúzta a sorból a feleségét, és itthon vészelte át az egészet, és meg is maradtak."17 „Dr. Kelemen Zoltán felesége, a Schlézinger Lili velünk lakott a gettóban a másfél éves kisfiával. A férje Somoson volt munkaszolgálatos. Neki, mint orvosnak, egy-egy nap be kellett jönni Tarjánba, és amikor már be voltunk zárva, mindig bejött hozzánk a gettóba a feleségéhez meg a gyerekéhez. Ilyenkor mindig találkoztunk. Amikor a bányaistállóba kerültünk, már nem tudott bejárni a családjához. Akkor látta őket újra, amikor a vagonok felé tereltek bennünket. Akkor az a szerencsétlen ember kiabált, hogy Lili, Lili! Nem tudott mást mondani, és nem tudta még a gyermekét sem kivenni a sorból. A családjából csak 6 maradt életben..."18 A bevagonírozott zsidók egyike egyszerűen kisétált a még lezáratlan vasúti kocsiból, letépte melléről a sárga csillagot, és hazafelé indult. „Tény az, hogy Szauer gyógyszerésznek a felesége kiszállt a vagonból. Nem azon az oldalon, ahol mi beszálltunk, hanem az ellenkezőn, a posta oldalán. Ment, a csillagot letépte, és gondolta, visszajön a lányához. Jött vele szemben egy rendőr, meglátta, megismerte őt, mert elég ismert emberek voltak, patikájuk volt és szép asszony volt, ismerte őket mindenki. Hová, hová? Hová lesz? Karon fogta őt és visszahozta... Bár nyitva volt a vagon ajtaja, de az emberek annyira tudatlanok voltak, annyira nem ismerték, hogy mi lesz velük, hogy meg sem próbáltak szökni, mint Szauemé."19 Azt hitték, dolgozni viszik őket. „Azt senki nem tudta, senki, hogy hová megyünk és minek. Dolgozni megyünk, az volt a jelszó, hogy munkára megyünk. Aztán gyanús volt nagyon, hogy ilyen,
