A társadalomtörténet-írás helyzete hazánkban. Ipar és társadalom a 18-20. században - A Hajnal István Kör- Társadalomtörténeti Egyesület 10., jubileumi konferenciájának előadásai. Salgótarján, 1996. augusztus 22-23. - Rendi társadalom, polgári társadalom 10. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 41. (Salgótarján-Budapest, 2003)
A társadalomtörténet-írás helyzete hazánkban - Kósa László: Történeti néprajz és társadalomtörténet
56 A társadalomtörténet-írás helyzete hazánkban Kosa László szóbeli források uralják és a forráskritika szinte teljes hiánya jellemzi. A kutató évszázadokat átívelő folytonosságot tételez föl jelenségek között, de történeti adatok híján többnyire megalapozatlanul. A második szakaszban, a 20. század első felében megjelennek a történeti adatok. Ezek azonban többnyire esetlegesek, csupán illusztrációként és szelektív általánosításra szolgálnak. A történeti forráskritika viszonylag ritka, változatlanul túlsúlyban van a szóbeliség. Végül a harmadik szakaszban a néprajzi kutatás programszerűen használni kezdi a tömeges történeti forrásokat. Sőt az 1950-es években kizárólagosan történeti kutatásra szakosodott munkabizottságok alakulnak (14. század, Bél Mátyás müveinek földolgozása). A szóbeliség, mint forrás, elsődleges helye ellenére kizárólagos sosem volt, mert a folklórgyüjtök mindig számoltak kéziratos följegyzésekkel, igaz, ezeket, a szóbeliség alkalmankénti s talán véletlen rögzítésének tekintették. Magyar viszonylatban Ipolyi Arnold volt az első jelentős tudós, aki a tárgyi emlékeket is fölvette forrásai közé, túltéve mitológiakutató ösztönzőjén, Jacob Grimmen. Ez azonban csak jóval később, a tárgyi néprajz kialakulásakor, Herman Ottó munkásságában válik állandóvá. Ő viszont mindjárt archív anyagokat is használ. Halászati monográfiájában például idéz a komáromi céhes halászok irataiból és egy erdélyi szakácskönyvből, ám mindannyiszor esetlegesen. Később Herman mindinkább érezte a történeti vizsgálat szükségességét, és a pásztorkodásról készített könyvéhez szaktörténészekkel, köztük Takáts Sándorral és Tagányi Károllyal gyűjtetett okleveles anyagot, ezeket azonban nem dolgozta föl, csupán adathalmazként közölte. 7 Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy a folklorisztikában ebben az időben is voltak kizárólagosan írott forrásokból, filológusként dolgozó kutatók. Például Katona Lajos, aki élesen kritizálta a romantikus folklór szóbeliséghez fűződő naiv viszonyát. A szóbeliség kopása, a tárgyi anyag fogyása, de legfőként a néprajzi jelenségek vizsgálatánál egyre meggyőzőbbnek mutatkozó differenciáltabb történeti kutatás magával hozta az írásos történeti források nélkülözhetetlen figyelembe vételét. Segítségül volt az említett interdiszciplinaritás is. Mint fiatal tudományszak, a néprajz az intézményi és személyi feltételek változandósága okozta ingadozásokkal lazább-szorosabb kapcsolatokat ápolt mind egykori bábáival, mind tej testvéreivel. A 19 század egyik legjelentősebb öröksége volt a természettudományos alapozottság, amiből a 20. században elsősorban a földrajz hatása és a fizikai antropológia jelenléte emelhető ki. Ugyanez érvényes az irodalomtörténetre és a nyelvtörténetre is. Az orientalisztika szervezetileg a néprajzból vált ki. Továbbá ezért lehetett a népiségtörténet előfutára a fiatal Györffy István történeti demográfiai és településtörténeti tanulmányaival. Ezért 7 HERMAN O. 1909.
