Ünnep, hétköznap, emlékezet. Társadalom- és kultúrtörténet határmezsgyéjén - A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciája. Szécsény, 2000. augusztus 24-26. - Rendi társadalom, polgári társadalom 14. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 34. (Salgótarján, 2002)

ÜNNEP – HÉTKÖZNAP – EMLÉKEZET - I. HAGYOMÁNY – KULTUSZ – KÖZÖSSÉG - Tóth G. Péter: „Európa véres színháza”. A fájdalom, a kegyetlenség és a vértanúság kultúrája a kora újkori Magyarországon

mechanizmus kialakulásához is vezetett, melyek gyakran a gyilkolás ritualizálását, illetve a gyilkolást végrehajtó személy biztonságát garantáló rítusok létrejöttét jelentették.

93 A büntetés-végrehajtás gyilkolási rítusai, a rettenet színházának, a „gyászteátromnak" a kellékei, szereplői, közreműködői és nézői is ehhez a ritualizációhoz járultak hozzá. A szegény bűnös - legyen az boszorkány, rablógyilkos vagy gyújtogató - szerep volt az ítélet-végrehajtás színpadán. A véres liturgiában az áldozatnak és a hóhérnak éppúgy követnie kellett a törvény vagy szokásjog diktálta rendezői elveket, akár egy színházban. S bár a közönség éppúgy viselkedett, akár egy színházban, a dráma véresen komoly volt. Jean Delumeau a kora újkori Európa történetét vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy a 13-18. század kultúrája végeredményben nem volt más, mint a „bűn és bűnösség kultúrája", ahol a „terror nyelvezete", a „rettegés evangelizációja" és a „megfélemlítés diskurzusa" volt a meghatározó.

94 Lényegében a lateráni zsinat után (1215) az „üldözés évszázadai" következtek, ahol az új vallási mozgalmak (valdensek, katarok, lollardok, husziták, lutheránusok, kálvinisták, unitáriusok) vagy a nem keresztény felekezetűek (zsidók, mórok, muszlimok) éppúgy üldözendők voltak, mint a népi kultúra számos képviselője (boszorkányok, népi gyógyítók, bábák, közösségi varázslók). André Vauchéz a kor keresztény ideológiájával kapcsolatban szintén azt állapította meg, hogy a mindennapi ember egész életútja lényegében nem volt más, mint folyamatos penitenciatartás, melyben a helyes magatartás követéséhez a szentek virtuális életútja adott mintát.

95 Kialakult tehát az életút, helyesebben a bűnökkel és bűnbocsánatokkal teli életút azon modellje, melyben a szép halál, a halál művészete és főként a vezeklés volt a meghatározó, és melynek eredményeként az életút végén a Paradicsomba kerülés lehetősége kínálkozott. Ezzel a modellel állt szemben a gonosztevők, latrok, megveszekedett bűnözők életútja, és természetesen az életutat betetőző „rút halál" koncepciója, mely végcélként a Pokol borzalmait ígérte. A Krisztus mellett keresztre feszített latrok ezt a két modellt jelenítették meg a Kálvária-képek azon típusán, melyen a hármas keresztre feszítést ábrázolták. Ez a típus lényegében a 12. századtól volt jelen az ikonográfiái programokban, de csak a reneszánsz idején, valószínűleg ferences hatásra vált általánossá Európa-szerte. Dysmas a jő lator és Gestas a rossz lator tehát a kora újkori életút modelljét és antimodelljét jelenítette meg, ahogy erről Mitchell Merback írt.

96 Ezek a minták a kora újkori kivégzési rituálékat is meghatározták. A szegény bűnös, ha a halála előtti pillanatban megbánta bűneit és őszinte bűnbocsánatot tartott, részesülhetett a keresztényi kegyelemben, mely ugyan nem enyhítette a testi kínokat, de a lelkieket mindenképp. Ha a bűnös nem kívánt a keresztényi kegyelemben részesülni, életét gyalázatos módon végezte, lelke a keresztényi közösségből örökre száműzetett. 93 DÜLMEN, R. 1990. 94 DELUMEAU, J. 1990, 321., 327., 496., 523., 529. p. 95 VAUCHEZ, A. 1993,122. p. 96 MERBACK, M. B. 1999, 218-265. p. 41