Ünnep, hétköznap, emlékezet. Társadalom- és kultúrtörténet határmezsgyéjén - A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciája. Szécsény, 2000. augusztus 24-26. - Rendi társadalom, polgári társadalom 14. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 34. (Salgótarján, 2002)

ÜNNEP – HÉTKÖZNAP – EMLÉKEZET - I. HAGYOMÁNY – KULTUSZ – KÖZÖSSÉG - Tóth G. Péter: „Európa véres színháza”. A fájdalom, a kegyetlenség és a vértanúság kultúrája a kora újkori Magyarországon

zsa György vezette 1514-es vagy a Császár Péter vezette 1632-es magyarországi, a Gubec Máté-féle horvátországi, a Wenzel Morakshy-féle alsó-ausztriai paraszthadak tetteiről és a megtorlásról beszámoló források is. A karóba húzás, mely valószínűleg keleti eredetű büntetésnem volt - ezt szkíta, perzsa, oszét, török és bizánci források is igazolták -, valószínűleg az oszmánok 14-15. századi előretörésével jelent meg Európa hadszínterein, majd a köztörvényes bűnözők kivégzésének „gyászteátromi" kelléktárában. A nyársba vonás a magyar joggyakorlatban a pribékség (törökösség) és a latorság (rablógyilkosság) büntetése volt. Középkori látomásszövegeinkben, utolsó ítélet-ábrázolásokon is feltűnik a felnyársalás motívuma. Ezekben a szövegekben és képeken az ördög gyakran büntetésül óriási megtüzesített nyársat dug a szodomita férfiak és a parázna nők szemérmébe. Gyakran ábrázolták fallikus attribútumokkal az alvilági hatalmat „megtestesítő" félelmetes ördögöket. Hans Peter Duerr nagyszabású munkájában - mely a civilizációs folyamatokról alkotott mi toszok kritikája is egyben - igen tág kontextusban foglalkozott az ellenség és az ellenfél felnyársalásának (fickeri)

90 szociálpszichológiailag értelmezhető motívumával. Szerinte a hadszíntereken elkövetett szexuális bűnök, az asszonyok meggyalázása, illetve a férfiak kiherélése, felnyársalása, homoszexuális erőszaktétele szmte minden kornak velejárói voltak.

91 A dominancia és a hatalom megjelenítéséhez tartozó ritualizációról beszélnek a humánetológia képviselői is. Wickler hívta fel a figyelmet arra, hogy a fallikus jelzések eléggé általánosak a főemlősök körében, így az embernél is. Funkciójuk a helykijelölés. Mindez Eibl-Eibesfeldt szerint kulturális és viselkedési univerzáliának tartható. Ő a háborút is úgy definiálta, mint a kulturálisan kifejlődött területvédő mechanizmus csoportok közötti érvényesítését, amely alapvetően territoriális funkciókat tölt be. Az emberi csoportok hajlamosak önmagukat az egyedülálló, igazi emberi lényekként definiálni, és szomszédaikról, vélt vagy valós ellenségeikről, ellenfelükről lenéző terminusokban beszélni. Az idegen, az ellenség vagy az ellenfél dehumanizálódik, és ebben az önkiképzési folyamatban az ember elzárja magát azoktól a jelzésektől, melyek szánalmat váltanának ki. Békeidőszakban egy kulturális szűrő helyeződik a biológiai szűrő fölé, ami azt parancsolja: „ne ölj!". Háborúban vagy a „lázadás-ritusok" alkalmával viszont ez a kulturális szűrő gyakran eltűnik vagy másként nyilvánul meg. A messziről való ölést lehetővé tevő fegyverek (nyilak, dobólándzsák, tűzfegyverek) hatásosan gátolták azon „elfojtások" kialakulását, melyek esetleg az agresszivitás ellen hatottak volna. Mi több, háborúban kulturális erénnyé vált az ellenség megölése, mindezt bizonyítandó pedig orrának, fülének, fejének, hímtagjának, mellének, kezének vagy lábának levágása.

92 Az ellenfél vagy ellenség elpusztítása, megölése azonban számos védekező, elhárító 90 Duerr tudatosan használja ezt a mai nyelvben nagyon pejoratív és obszcén kifejezést. DUERR, H. P. 1993. 91 Uo. 92 EIBL-EIBESFELDT, I.-SÜTTERLIN, C. 1990; EIBL-EIBESFELDT, T. 1970; EIBL-EIBESFELDT, 1.1988. 40